Gerincre vágva

És ami a következő napokban jön...

Az amerikai polgárháborúban megmerítkezett negyvennyolcasokról fura módon nem nagyon jelent meg a közelmúltban egy kiadvány sem, de most itt van Vida István Kornél kötete, történelem-fanoknak kötelező.

Murakami Harukitól kedden jön ki a már most agyonhájpolt 1Q84, nálunk azonban egy tavalyi kiadású könyve kerül terítékre, ez a Kafka a tengerparton.

Nem kerülheti el sorsát Kepes András első irodalmi kötete, a Tövispuszta sem, nagy várakozással gerincre vágjuk ezt is.

A poszt cselekményleírást tartalmazhat!

Az élet értelmének a kutatása valószínűleg egyidős az emberiséggel, filozófusok, költők, tudósok keresik rá a választ évszázadok óta. Ám mi lenne, ha egyszer tálcán kínálnák magát a Választ? Ha tudnánk, hogy mennyi rendeltetett, azt is, hogy hogyan és milyen körülmények között fogjuk a ránk szabott időt eltölteni, és pontosan tisztában lennénk azzal is, hogy hogyan fogjuk bevégezni.

Vajon könnyebb lenne?

Angliában a férfiak keménykalapot hordanak, karcsúsított öltönyben és csukott esernyővel parádéznak, és állítólag mind hihetetlenül romantikusak. Így képzeli legalábbis Irina, aki azért érkezett Kijevből Kentbe, hogy némi pénzt keressen, csiszolja angol nyelvtudását, majd hazatérve híres író váljék belőle.

Vékony, kézbesimuló kötet a Tejmozi, röpke kétszáz oldal, mégis annyira súlyos, úgy érzem, néha földig lóg a könyvet tartó két kezem. Időről időre muszáj megállnom, ilyenkor ténfergek egy kicsit a lakásban, kibámulok az eső verte utcára, keresem az októberi nyarat, tegnap még itt volt, ma azonban már csak a nyúlós-nyálas szürkeség.

Egy kis kedvcsináló...

„A nagyszüleim 1991. október 13-án ölték meg magukat” – adja meg az alaphangot 2009-ben németül, majd rá egy évre magyarul is megjelent első kötetében Johanna Adorján. Az Exkluzív szerelem az ő történetük, a holokausztot túlélt, majd ötvenhatban Dániában letelepedett, végül a kényszerű elválás helyett a közös öngyilkosságot választó Istváné és Veráé, valamint – tizenhat évvel a halálesetet követően – a múlt dirib-darabjainak összerakosgatásán fáradozó unokáé.

A magyarok kulturális-történelmi-urbanológiai szótárában, ha lenne ilyen, minden bizonnyal külön szócikket érdemelne a házmester. Aki jobb esetben csak kíváncsi és pofátlan, morog mindenért, tekintete a savanyú szagú nejlonfüggöny mögül szinte lyukat éget az udvaron áthaladók hátába, rosszabb esetben pedig még fel is nyom a történelmi helyzettől függően színeváltozó hatóságoknál. Mindenesetre mindenkiről tud mindent, leginkább, hogy mikor, kivel és hova, vagy hova nem.

Szülővé válni valószínűleg az egyik legnagyobb reveláció. Az ember rögtön megtudja, hol van a helye a maga kis rögvalójában, egója atomnyira zsugorodik, a viszonyítási pontok fenekestül felfordulnak. Ideális esetben azután hamar rájön, hogy hol vannak a határai, és egyéni vérmérsékletétől és pedagógiai elképzeléseitől függően (amelyek persze előbb vagy utóbb megdőlnek, de ekkor ezt még nem tudja) viszonylag hamar kiderül az is, hogy át tudja, vagy át akarja-e lépni azokat.

A huszadik század Szovjetuniója nem kedvezett az imágóknak, az önálló, tudatos, a döntéseikért és tetteikért felelősséget vállalni képes és akaró egyéneknek. A szovjethatalom rövid távon eltakarította a szabálytalanokat, a másképp gondolkodókat, majd hasonló sebességgel eltávolította a porondról magukat a „takarítókat” is. Az ember időnként jobban járt, ha még a saját szemének sem hitt.

Ulickaja jött, látott és lehengerelt. Néhány nap alatt keresztülcikázta az országot, Pécs és Debrecen után pedig szerdán Budapesten, a Puskin moziban beszélt új könyvéről, az Imágóról. Meg persze mesélt a szovjet mindennapokról, a hatalommal szembeni averziójáról, a kultúra védelmi mechanizmusáról, meg arról is, mi volt a kevés előnye annak, hogy sok család annak idején egyetlen konyhán osztozott.

„Most először nem játszik semmit, amióta ismerem. Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek, hanem embernek született, és akinek csak napjai vannak hátra.
Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.”

Vajon hányszor fordul elő, hogy egy-egy közelmúltbeli esemény, legyen az egy baleset, politikai föl(d)indulás, természeti vagy tömegkatasztrófa, új megvilágításba helyez egy már évekkel korábban papírra vetett bejegyzést, könyvrészletet. Valószínűleg nem túl sokszor. Pláne, ha azt a könyvet szórakoztatásra szánták.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Tízévesen az ember még nem nagyon feszegeti a határokat (alapesetben addig még van néhány év), nem különösebben keresi az okokat, miérteket, hogyanokat. Tízévesen mi sem nagyon firtattuk, hogy miért nyúznak minket az orosszal, mint ahogy nem különösebben feszegettük azt sem, hogy miért nyüstölnek a szorzás-osztással, vagy miért kell orrvérzésig a tollbamondást gyakorolni. A rendszerváltás azután hamar elsöpörte a kötelező oroszórákat, akárcsak a gondosan válogatott levelezőpajtásokat, a „nyikto nye átszusztvujet”-et vagy a „ki tud többet a Szovjetunióról” versenyeket.

Fogyibirodalom vagyunk, se szeri, se száma a hatékonynak kikiáltott fogyókúrás készítményeknek, poroknak, piruláknak, labdacsoknak. A magyar ember ugyanis mindent bevesz, csak megmozdulnia ne kelljen. És naná, hogy mindig akad olyan is, aki erre alapoz, pénzt, paripát, profitot remélve belőle.

Időről időre eszembe jut, mennyire keveset is tudunk azokról az országokról és lakóiról, melyek és akik körülöttünk vannak. Hajlamosak vagyunk panelekben gondolkodni, egyikre és másikra osztani őket és minket, miközben a két külön halmaz valahol nagyon is találkozik.

Szeretem, ha valamit nem rágnak a számba, ha nem lineárisan bomlik ki a történet, szeretem, ha felnőttként kezel a tisztelt szerző. Szeretem a talányokat, az el nem mondott, de sejtetett titkokat. Szeretem a családi történeteket, és különösen azokat, melyek annyifélék, ahányan és ahányszor elmesélik őket. Szeretem azt is, ha a fehér foltokat idővel kitölti a leszármazotti képzelet.

A pixel jelentése képpont. A sok kicsi apró sztori pont úgy áll össze egy egésszé, ahogy Jean-Philippe installációja a térd történetében. Apránként adagolva jutunk előre a Pixelben, fokról fokra terebélyesedik, szalad szanaszét ez az esztendőkön átívelő történethalmaz, ahol nincsenek főszereplők, csak szereplők, igaziak, akár te is lehetnél.

Nem volt szándékos, de valahogy nagyon femininre sikerült az idei nyári felhozatal. Az alaphangot Joanna Bator Homokhegye adta meg, melynek lengyel hősei „mindig későbbre várják a boldogságot”, és amely a második világháborútól kezdve a dollárboltok, Limara dezodorok és golyórágók fémjelezte, kilátástalan és fullasztó nyolcvanas éveken át röpíti a k. olvasót.