Nagyon erősen rezonált még bennem az előző olvasmányom (egy minden tekintetben súlyos darab), amikor a Nyarak könyvét a kezembe vettem. Talán ez is volt az oka, hogy az első néhány oldalon nem nagyon tudtam mit kezdeni a harmincas londoni protagonista fájó semmilyenségével. Pedig Elizabeth (Beth) Lowe-nek a jelek szerint eléggé kerek a szingliélete, nincsenek nagy kilengések, drámák, bosszantó haragszomrádok, amelyek megkeserítenék a hétköznapjait. És ez nem is lenne nagyon másképp a következőkben sem, ha egyik nap nem állítana be váratlanul az apja azzal, hogy csomagot kapott Magyarországról.
A barna csomagolópapír egy albumot rejt, és a képek egy olyan világot hoznak vissza, melyet a fiatal nő már réges-rég jó mélyre eltemetett magában. A fotók egytől egyig Beth-t ábrázolják, igaz, akkor még mindenki Erzsinek hívta, és azokon a nyarakon készültek, melyeket az anyjánál, Marikánál töltött Magyarországon, a Pilisben.
Erzsi mindössze kilencéves, amikor Marika a rendszerváltást követően, amikor már lehetett, felpakolja kis angol családját, és a vasfüggöny romjain átgázolva meg sem áll a Balatonig. A nyaralás azonban váratlan fordulatot hoz mindannyiuk életébe, Marika ugyanis váratlanul közli, hogy nem akar visszatérni Angliába.
Az elszakadás gyötrelmét csak az anya telefonjai és levelei enyhítik valamelyest, egészen addig, amíg Erzsi apja meg nem veszi a Budapestre szóló első repülőjegyet. A lány élete innentől kettéválik: az év nagy részét kettesben tölti csendes, zárkózott, a fájdalmát örökké elfojtó apjával egy angliai városkában, majd nyáron egy (később két) hetet a varázslatos Marikával és annak párjával, a festőművész Zoltánnal tölt egy nem kevésbé meseszerű erdei házban. A tizenéves lány életének ciklikusságát ezek a forró, füst- és virágillatú nyarak adják, melyek után egész évben vágyakozni lehet.
A könyv elején megismert sápadt, semmitmondó Beth alakja eddigre már rég semmivé hullt, helyét az érzékeny, szeretetre éhes Erzsi vette át, aki vidáman veti bele magát mindabba a nyári kalandba, melyet a pilisi erdő kínálni tud. Nem mintha bárki különösebben vágyna a kalandokra, Erzsinek sokszor ugyanis az is elég, hogy az anyja közelében lehet, ha nézheti, ahogy Zoltán ecsete végigfut a vásznon, vagy ha a szomszédban lakó és vele egykorú Tamás alakja felbukkan a kerítés mögött.
Az előzményekből ugyanakkor sejteni lehet, hogy az idill nem tart, nem tartott örökké, élete egy adott pontján ugyanis Erzsi a pilisi álomvilágnak végleg hátat fordított. Az elfojtásért, a súlyos és pusztító csendekért, a múlt kiglancolásáért azonban neki is, akárcsak az apjának, nagy árat kellett fizetnie, és ha máskor nem, akkor az album lapozgatása közben ez mindenképpen nyilvánvaló lesz.
Megható, szirupmentes, és igazán lélekmelengető könyv Emylia Hall regénye, amely amellett, hogy egy rendkívüli anya-gyerek kapcsolatnak állít emléket, a magyar olvasóknak még külön meglepetéssel is szolgálhat.
Az anyja révén félig magyar származású írónő (akinek blogján az egykori balatoni nyarakról is találni pár képet) érezhető lelkesedéssel idézi fel saját emlékeit, és magyarázza el, mi is az a nokedli, miben más itt a karácsony, vagy hogy milyen „varázsitallal” gyógyítja Zoltán Erzsi megfázását (az üveg koromfekete volt, és „gömbölyű, mint egy karácsonyfadísz”, és „olyan dolgokra emlékeztetett a szaga, amiket a legkevésbé sem szerettem volna meginni”). És miközben az angol olvasóknak néhány szavas magyarázattal szolgál, a magyaroknak ugyanazzal a mozdulattal tükröt is tart, amely azonban korántsem görbe, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, a valóságosnál sokkal fényesebb képet is mutat.
Ez a sosemvolt, varázsos Magyarország ugyanis, ahol a szőlőszemek rubinfényűek, a nap örökké süt, a gyerekek szája pedig limonádétól ragacsos, az itt élők többsége számára teljességgel ismeretlen lehet. A tizenéves Erzsihez a külvilágból, a kilencvenes évek Magyarországának a zajából édeskevés jut el. Kamaszos egoizmusa magyarázhatja azt is, hogy az időről időre feltűnő mellékalakok (például Tamás szülei vagy Marika barátai) is csak elnagyoltan, vázlatosan felskiccelt figurákként jelennek meg valahol a látóhatár szélén. Erzsi számára ugyanis Magyarország Marikával egyenlő, a határai addig terjednek, ahol ő van, és gyerekként csak azokra a pontokra fókuszál, melyek az ő életében igazán fontosak.
„A tortát fehér cukormáz borította, lecsorgott az oldalán, és lefolyt a tálra, egyenetlen járdára hasonlító, ferde tetején meg málnából, a kedvenc gyümölcsömből az ERZSI szó volt kirakva. Mikor Marika odajött, belefúrtam a fejem a kötényébe és a lisztes hajába. Szorosan magához ölelt. Egy idő múlva vigyorogva, éhesen bukkantam elő. Leültem egy hatalmas szelet elé, és minden gyümölcsöt leszedegettem az E betűről. Marika velem szemben ült, kezét a kávéscsészéjére fonta.
– Nem hiszem el, hogy torta van reggelire – mondtam tele szájjal.
– Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagy – felelte. (Emylia Hall: Nyarak könyve, Park Könyvkiadó, 2013.)
Azt gondolom, hogy a kezdeti néhány oldalas döcögőssége ellenére nagyon szerethető regény a Nyarak könyve, ami a felnőtté válástól kezdve az elfogadáson át a tökéletlenségében is elsöprő szeretetig annyi mindenről szól. És akárcsak az a másik, az írásom elején emlegetett kötet, most ez is bennem rezeg, zsong és bizsereg. Mert miközben kint még minden fehér ettől az idétlen márciusi hótól, az az igazság, hogy pár órára egyszerűen jó volt belebújni ebbe a gyermeki fantáziában létező, talán sosemvolt, de mindig vágyott magyar nyárba.
10/9
A Nyarak könyve az idei könyvfesztiválra időzítve jelenik meg, a Park Könyvkiadó jóvoltából azonban a regényt még megjelenése előtt olvashattam, köszönet nekik érte!
Utolsó kommentek