Soha jobbkor nem olvashattam volna ezt a könyvet: éppen lecsengett a maja világvége körüli műhisztéria, mindenki megkönnyebbülhetett, túléltük, hurrá, erre puff, mit olvasok?, lelassul a Föld forgása. Király. A hangulat mindenesetre adott volt.
A Csodák kora alaphelyzete ugyanis éppen a fentiekből indul ki: a teljességgel kontrollálhatatlanból, amikor az embert, legyen amúgy bármilyen okos és felkészült, legyűri és maga alá temeti a saját tehetetlensége.
Először csak a nappalok és az éjszakák hosszabbodnak meg, a megzabolázott idő elszabadul, az órák már nem segítik a tájékozódást. A társadalom is kettészakad: lesznek az óraidősök, akik a megváltozott viszonyok közepette is ragaszkodnak ahhoz, hogy kövessék a 24 órás beosztást, és a valósidősök, akik alkalmazkodni próbálnak, és napi rutinjukat a megnyúlt nappalokhoz és éjszakákhoz igyekeznek igazítani.
Praktikus okokból a többség, így narrátorunk, a 11 éves Julia is az óraidősökhöz tartozik, szomszédai közül azonban azok, akik az alkalmazkodást választják, hamarosan a közösség páriái lesznek. A társadalom mikro- ás makroszinten is bomladozni kezd, és Julia hamarosan saját családja szétesésének lesz szem- és fültanúja. Mégis miközben a jól ismert világa összeomlik körülötte, próbálja élni a tizenévesek szokásos életét, Seth Moreno személyében pedig fogódzót találni ebben a teljességgel ismeretlen és félelmetes világban.
„Nem vettük észre rögtön. Nem lehetett érezni.
Először még nem észleltük a napok szélén domborodó plusz időt, ami egyre csak nőtt, mint daganat a bőr alatt.” (Karen Thompson Walker: Csodák kora, Libri Kiadó, 2012.)
A klasszikus disztópiákkal ellentétben a Csodák kora térben és időben is eléggé jól behatárolt: a kaliforniai aranynapokkal szemben ugyanakkor talán még élesebben sejlik fel a „lassulás” utáni árnyékvilág minden sivársága. Narrátora – aki az évek messzeségéből visszatekintve idézi fel az eseményeket – mégis mindvégig szenvtelen, távolságtartó marad. Julia zárkózott, koravén gyerek, sokkal megfontoltabb, mint kortársai, mégis a hang, még úgy is, ha tudjuk, hogy egy idősebb én visszaemlékezéseiről van szó, nem egy tizenegy-két éves hangja. Mindvégig az volt az érzésem, hogy ami történik, az egy 15-16 éves kamasz története, nem pedig egy félig-meddig még gyerek 11 évesé, akitől nehezen elfogadhatók az olyan mondatok, mint
„Sokat tanulmányoztam őket azon a nyáron, valahogy úgy, ahogy a csillagászok fedeznek fel időnként egy-egy távoli bolygót (...)”.
A narratív hang zökkenéseitől eltekintve a Csodák kora egy minden ízében kerek, olvasmányos kötet, és igazából a helyén van benne minden. Karakterei, főként a családtagok, elevenek, hitelesek, a legkiemelkedőbb pedig Juliáé, aki a hétköznapok szintjén ad számot arról, milyen is (lehet) az, amikor a világ kifordul sarkaiból. Külön öröm, hogy Karen Thompson Walker dicséretes önmegtartóztatást gyakorolva nem kanyarított valami nyálas-csöpögős véget, ami teljességgel agyonvágta volna a történetet.
Nem tudnám megmondani, hogy a borító és a fülszöveg alapján alapvetően mire számítottam (na, jó, egészen őszintén: rosszabbra), és talán ezért, talán másért, de mindent összevetve, nekem ez a könyv az idei év egyik legnagyobb meglepetése volt.
10/9
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Utolsó kommentek