Ha valakinek még mindig az eső, az ötórai tea, meg a királyi család jut csak eszébe Angliáról, akkor annak ébresztő! Éppen tegnap volt ötvenéves a Rolling Stones, mely történetünk idején csúcsra járt. Akárcsak a Pink Floyd vagy a Beatles, de ekkortájt bontogatta szárnyait David Bowie is.
A
kültelki Buddha félig angol, félig indiai származású hőse, Karim azonban csak messziről csodálja ezeket a félisteneket. Teng-leng a külvárosban, és a saját életében is. Nemi identitása még kissé zavaros („Úgy éreztem, megszakadna a szívem, ha választanom kellene a kettő között, mintha a Beatles meg a Rolling Stones közt kéne döntenem.”), jövőképe a nullához konvergál.
Közben kelletlenül asszisztál apja (a „kültelki Buddha”) félrelépéséhez, majd kényszerű kiköltözéséhez. A külvárosból a belvárosba már-már nyílegyenes út vezet, és Karim látszólag könnyen veszi az akadályokat (különösebb megerőltetés nélkül bekerül például az alternatív színházi szcénába), nyakig merülve ezzel a punkok, anarchisták, önjelölt művészek világában, ám sokáig még így is kívülálló marad: „Eleanor társasága a bonyolult szavakat meg a kifinomult gondolatokat már a születésétől fogva magába szívta, és ez a nyelv jelentette azt a valutát, amellyel a világ kínálta legjobb dolgokat megvásárolhatták. Nekünk azonban ez csak egy tudatosan elsajátítandó második nyelv lehetett.”
Karim azonban, miközben saját magát sokszor lényegében egynek tekinti a külvárosi prolikkal, akik a kultúrát és a művészetet valamiféle úri és ezért megvetendő huncutságnak tartják, páratlan érzékkel közelít a mindennapok finomságaihoz, legyen szó akár lakberendezésről, zenéről vagy éppen az emberek sokféleségéről. Személyében mintha kettős (de mindenképp megbízhatatlan) narrátor lakozna, aki a regénybeli események szimpla felidézése mellett mintha valahonnan felülről, kellő távolságból és rálátással is képes lenne mesélni az életéről. Valahol ez is egy kívülálló szerep.
„Ezt a szkepticizmust a dél-londoni származásomnak tulajdonítottam, mert ott mindenkit, aki művészetkedvelő volt – azaz mindenkit, aki ötven könyvnél többet olvasott, helyesen ki tudta ejteni Mallarmé nevét, vagy tudta, mi a különbség a camambert meg a brie között –, alapvetően sarlatánnak, sznobnak vagy bolondnak tartottak.” (Hanif Kureishi: A kültelki Buddha, Scolar Kiadó, 2012.)
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyv hangvételét, akkor azt mondanám, hogy szatirikus. Nyers. Időnként otromba. Eufemizmusnak itt nyoma sincs. Úgy képzelem, maga ez a kor lehetett ilyen: a kor és a város, amely türelmetlen volt és mohó, és nem volt ideje arra, hogy finomkodjon. Amit akart, elvett, ahogy legtöbbször Karim is elveszi, ami kell neki, tekintet nélkül arra, hogy ezzel éppen kinek okoz fájdalmat.
Sok erényét dicsérhetném a könyvnek: a sokdimenziós mellékfigurákat, a popkulturális utalásokat, Karim karakterfejlődését, mindez azonban annyira nem mondana semmit arról, hogy végeredményben mennyire szórakoztató és elgondolkodtató is ez a könyv.
Nem is okoskodok tovább: ha már a Stones-szal kezdtünk, zárjunk is velük. Hanif Kureishi ugyanis néhány éve egy BBC-interjúban azt bírta nyilatkozni, hogy kedvenc vallásos dala (!) a Sympathy for the Devil. Íme:
10/9
Utolsó kommentek