Barokkosan burjánzó, térben és időben ide-odalépegető, egy szokatlan párbaj és egy nem mindennapi szerelem történetét elbeszélő regény az Éjszakai cirkusz. Az kevés lenne, ha azt mondanám, hogy az álom, a mese és a realitás között egyensúlyoz, talán közelebb lennénk az igazsághoz, ha úgy fogalmaznánk: egy alternatív valóság az, amelyet Erin Morgenstern felfed olvasói előtt.
Ezt érthetjük akár szó szerint is, a fejezetek némelyike ugyanis kimondottan az olvasót célozza meg, akit a szerző az egyes cselekmények között kézen ragad, és bevezet ebbe a csillámporos szubkultúrába. Mert mi más lenne a cirkusz, ha nem egy önálló kis világ – egy sajátos mini-univerzum, egyedi szabályokkal, belső dinamikával és hierarchiával?
A regénybeli Cirque des Rêves ráadásul még a hétköznapi, tigrises, kikiáltós, színes sátorlapos cirkuszoktól is nagyban különbözik. Az egy dolog, hogy soha senki nem tudja, hol fognak legközelebb felbukkanni. Ráadásul mutatványaik minden eddig ismert cirkuszi látványosságtól különböznek, és csak a beavatatlanok gondolhatják azt, hogy az illuzionista előadása ügyes trükk, nem pedig valódi varázslat.
Azt is csak egészen kevesen tudják, hogy a cirkusz maga egy párbaj helyszíne. Ezt a párbajt azonban nem pisztollyal vagy tőrökkel vívják. A mágia a párbajozók fegyvere, akik – ez se megszokott – kezdetben azt se tudják, ki az ellenfelük. Ők is azonban csak eszközök, még ha viszonylagos önállósággal is rendelkeznek. A feladat alól kibújni egyik sem tud, még akkor sem, amikor minden ésszerűségnek ellentmondva egymásba szeretnek.
„– Tetszik? – kérdi Marco, amint megáll a mozgás, és ők ott állnak egy sötét erdőben, halványan izzó, versekkel teleírt fák között. Celia válaszként csak bólintani tud. Elindul a fák között, és az ágakra és fatörzsekre írt verseket olvassa, Marco pedig, bár nem szívesen, elengedi a lány derekát, és a nyomába szegődik. – Hogy jutnak ilyenek az eszedbe? – kérdezi Celia, és az egyik fa papírrétegekből álló kérgére teszi a kezét. A fatörzset melegnek és szilárdnak érzi, amely belülről világít, mint egy lámpa. – Mindenféléket látok képzeletben – mondja Marco. – És álmomban. Megpróbálom kitalálni, mi az, ami tetszene neked.” |
Nagyszabású, varázsos világot tár elénk Erin Morgenstern: az egyes sátrak az álom, a fantázia, a mágia legjobb hagyományait ötvözve kápráztatják el az oda belépőket és tulajdonképpen az olvasót is. Sok más mellett különleges labirintus, valódi jégvirágokat rejtő kert, a bánatos gondolatokat elnyelő tó bűvöli el a látogatókat:
„Egyesek minden sátorba betérnek, amelyik mellett elhaladnak, mások gondosan tanulmányozzák a sátor fölött olvasható feliratot, mielőtt eldöntik, melyik sátrat válasszák. Van, akit annyira elbűvöl valamelyik sátor, hogy képtelen továbbmenni, inkább úgy dönt, ott marad mindaddig, amíg haza nem kell indulnia.”
Emiatt a kivételes fantáziavilág miatt is nagy kár, hogy a miliő valahogy mégsem tud magába szippantani. A szerteágazó, térben és időben váltakozó cselekményszálak ahelyett, hogy egymásba fonódva, egymást kiegészítve, töltögetve szép lassan egy koherens egészet alkotnának, sokszor diribdarabjaikra hullanak szét. Lassan vánszorog előre a cselekmény, látszólag elkerülhetetlenül vezetve a csúcspont felé – amely azonban a végén mégis elmarad.
Mi pedig ott maradunk, katarzisra éhesen, kicsit csalódottan, és csendesen porolgatjuk le vállunkról a ráragadt fekete-fehér csillámport.
10/6
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Utolsó kommentek