Csilige Sándor, a lyuki ember kagylógyöngyeire fáj Négyökrű Mihály és Ördög Rozál mind a hét gyermekének a foga. Szüleik nem is nagyon tudnak mást örökül hagyni gyerekeikre, csak a kincs ígéretét, és a hitet, hogy a nagy sárgabarackfa alól kifordítva a félzsáknyi gyöngy minden bajukat-gondjukat egy csapásra megoldja majd.
Gazdagon hömpölygő, ízes nyelvű felnőttmese a Gyöngyhomok, amely a kunsági homokvilág különösebbnél különösebb figuráit vonultatja fel. Ott van például a férjét szívvel-lélekkel szolgáló Ördög Mária, aki Mary Devil művésznév alatt csak azután teljesíti be énekesnői álmait a Lebuki csárdában, miután férjét rajtakapja az ágyrajáró Kis Víg Miskával. A kincstől reméli a könnyebb életet Ördög Erzsike is, aki férjét ugyancsak maga mögött hagyva egy „selyemmajmos nomád herceg”, a Sajtos Pistából Don Rodrigóvá lett cirkuszos, és truppja szolgálatába áll.
A testvérek közül senki sem tudja kivonni magát a mese bűvköre alól: sem a borásszá lett és szabadidejében a lovait a végkimerülésig hajszoló Illés, sem a kunsági magányban férfi után vágyakozó Irénke, sem a kórházi kakaó reményében magát majd’ felakasztó Miklós, sem a kitelepített grófkisasszonyba beleszerető Jóska, sem pedig Lajcsika, Négyökrű Mihály és Ördög Rozál későn született és a kunsági „dohánytermesztésben” jeleskedő legkisebb fia.
Az ember már-már beleszédül a mesékbe, hiszen Mihály és Rozál gyermekein kívül a történetben felbukkan a Homokhát számos fura figurája, zsiványok, zsibpiacosok, megesett leányok, báránypirosítók (már a neveik is csodálatosak: Gatya Marci, Töpörtyű Gyuri, Baranyi Tóth Gecziné, Horkai Hernyózó Gyurka, Pakulár Mirangya…). A mesék pedig újabb mesét szülnek, felkavarva a kunsági homokot, körülölelve a Kétvízköz megannyi lakóját, embert és állatot egyaránt.
„Tény, hogy Annusnál mindig volt gálickő, gyökér, száraz tyúktojás és négysoros fonásos szőrmadzag. Biztos kézzel és szájjal gyógyította az impotenciát, aztán kornistárniccsal a tüdőbajt, orbáncfűteával és jóízű kacagásával pedig fajtaspecifikus népbetegségünket, a levert állapotban való végenincs panaszkodást. Csoda hát, ha özönlöttek hozzá a Kétvízköz rideg sívó homoktól megfáradt, szeretetre, simogatásra, mosolyra és színekre éhes kósza férfinépe?” (Halász Margit: Gyöngyhomok, Geopen Könyvkiadó, 2011.) |
Néha úgy is érzem, hogy egy picit már túl népes ez a kunsági panoptikum, a történetekből fakadó történetek ugyanis amennyire elvarázsolnak, annyira össze is tudnak zavarni egy idő után, a szereplők és történeteik egymásba folynak, gabalyodnak, így a regényben haladván már nem könnyű felidézni a csudálatos nevű figurák egyikét-másikát.
Halász Margit könyvének alapvetően azonban nem is a sztori a legnagyobb erénye, hanem a népit a modernnel, az archaikust a tájszavakkal elegyítő varázslatos prózája, amely csak halványan utal az elmúlt évtizedek külső eseményeire (például, amikor Ördög Irénke fülhallgatós rádión hallgatja a Horthyék részvételével zajló vitézi bálról szóló híradásokat, vagy amikor a malomkereket a „jó fúvású kunsági szél” helyett a „háború pernyés szele” forgatja), helyette pedig létrehozza a Homokhát egyedülálló, ám szerelemmel, szenvedéssel és vágyakozással terhes mesevilágát. Akárhogy is, jó benne lenni.
10/8
A könyvért köszönet a Geopennek!
Utolsó kommentek