Adva van egy baráti társaság, amelynek tagjai egyikőjük lakásában rendszeresen össze-összegyűlnek. Ahelyett azonban, hogy politikáról, fociról, a múlt heti lottószámokról vagy valamelyik aktuális szappanopera kavarásairól beszélnének, ez a társaság nyelvtörténeti eszmefuttatásokkal szórakoztatja egymást.
A hangsúly pedig nem kis mértékben a szórakoztatáson van. Nádasdy Ádám előadásai óta tudom (ahová egyébként nem volt kötelező bejárni, mégis mindig zsúfolásig megtelt a terem), hogy igen, valóban létezik ilyen. Igenis lehet az olyan látszólag elvont, porosnak-unalmasnak tartott tudományokról is érzékletesen, örömmel és szórakoztatva beszélni, mint amilyen a nyelvészet és a nyelvtudomány.
Ehhez alapvetően az kell, hogy az illető nagyon értse és szeresse az adott tárgyat vagy tudományt, és mindezt át is tudja adni a hallgatóságának és az olvasóinak. Tótfalusi István pedig ilyen. Lebilincselő az a tudáshalmaz, amelyet a Sertések a Bakonyban című és amúgy kalandos nyelvtörténetként kategorizált kötetében az olvasó elé tár. Kismillió olyan rész volt, amikor az jutott eszembe, milyen jó lenne elraktározni ezt vagy azt az információmorzsát, kezdve az olyan széles körben ismert italnevek etimológiájától, mint a grog vagy a whisky, egészen addig, hogy mi rejlik a francia számok rendhagyó elnevezése mögött, vagy hogy hogyan lehet, hogy az osztrák Karintia tartomány lényegében egy szláv államalakulat nevét őrzi. (Mondjuk azzal az állításával erősen vitatkoznék, hogy az amerikai angol egy évszázadokig „elzártan fejlődő nyelv” lett volna, és az európai nyelvek közül picit hiányoltam a baszk részletes ismertetését, amely, amennyire tudom, egészen különleges helyet foglal el a nyelvek között. De ez utóbbi hiánya valószínűleg csak azért tűnt fel így, mert az összes többi nyelvet olyan részletesen kivesézte.)
A rendkívül pozitív összbenyomáson még az sem ront, hogy a baráti társaságra felfűzött kerettörténet meglehetősen suta, és időnként életidegen. Szereplőinkről meglehetősen keveset tudunk meg, az összejöveteleken kívül (a narrátor Gyuri kivételével) nem is nagyon látjuk őket. Ezeken az alkalmakon azonban kivétel nélkül mindenki elemében van: egymásnak vetik fel a kérdéseket, amelyeket azután – természetesen – csípőből meg is tudnak válaszolni a „művelt laikusok”. Mindez azonban igazából bocsánatos bűn, Tótfalusi István élvezetes eszmefuttatásai ugyanis kárpótolnak a sokszor erőltetettnek tűnő párbeszédekért.
| „Ez az ae és oe eredetileg mint [aj, oj] hangzott, Caesar tehát [kajszar] formán ejtette a nevét, és mivel ez a név utóbb a ’császár’ jelentést is felvette, még jó ideig így mondták. Hangfelvételünk ugyan nincs abból a korból, de azért van megbízható tanúnk rá. A meghódított germán népek korán átvették a nevet, pontosabban a ’császár’ jelentésű szót, persze az akkori kiejtés szerint, és a német mindmáig megőrizte Kaiser formában!” (Tótfalusi István: Sertések a Bakonyban – Kalandos nyelvtörténet, Libri Kiadó, 2012.) |
Arról nem is beszélve, hogy a szerző nem elégszik meg a nyelvtörténeti diskurzusokkal: az egyes fejezetek terjedelmi korlátain belül a lehető legszélesebb mértékben megmerítkezik a tárgyalt nyelv történelmében és kultúrájában, szereplői pedig a nagyobb beleélés kedvéért – például a szláv nyelvek tárgyalásakor – zakuszkát, pirogot és csevapcsicsát esznek, lengyel és orosz vodkát isznak, és Muszorgszkij zenéjét hallgatják.
Ami azonban talán ennél is fontosabb, az a józan és hiteles hang, amely a könyv minden egyes lapjáról árad. Tótfalusi Istvánt a jelek szerint már nem nagyon lehet semmivel meglepni, hosszú pályafutása alatt valószínűleg látott már épp elég nyelvileg vad dolgot, így talán nem meglepő, hogy a maga korrekt módján most is megpróbál eloszlatni néhány régi vagy éppen új keletű „nyelvi délibábot”. Így helyükre rakja a dáko-román kontinuitás töretlen híveit, akárcsak a Wikipedián okoskodókat, vagy éppen a magyar nyelv eredetét a sumérben meglelni igyekvőket. Mindezt nem indulatból, hanem érvekkel és forrásokkal alátámasztva teszi. Bántani érezhetően nem akar senkit, sőt, ahol a politika vagy az átlagember általában a különbözőséget hangsúlyozza, ott Tótfalusi István éppen arra hívja fel a figyelmet, ami összeköt. Ez pedig meglepő módon néha több is, mint ami amúgy szétválaszt. Csak egy példa:
„…a szlovákban, szokatlan módon, minden szónak az első szótagja hangsúlyos, akárcsak a magyarban. Egyes nyelvtudósok szerint ez nem véletlen, a nyelvünkkel való ezeréves együttélés hatott ily módon a szlovákra, és rajta keresztül a szomszédos cseh nyelvre is.”
Hát valahogy így érnek össze a dolgok.
10/8
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Bónuszként íme, egy amatőr videó a könyvbemutatóról:
Utolsó kommentek