A Lótolvajokban minden benne van, amit az irodalmi píár a skandináv irodalomhoz köt: erdő, halál, borongós gondolatok, háború, civilizáción kívül rekedt főhős. Csakhogy van egy kis probléma: a magam részéről nem hiszek a skandináv irodalom kategóriájában, az északi népek fiction-je ugyanis annyira sokszínű, hogy már-már sértőnek érzem ezt az általánosító dobozt, amibe a kiadók kétségbeesetten próbálják a svédeket, a dánokat, norvégokat, és akár még az izlandiakat is beleszuszakolni.
Őszintén szólva nem tudom, eddig hol bujdokolt Per Petterson (nyilván sehol, én vagyok vak, a Lótolvajok már 2009-ben megjelent magyarul), de ezennel új irodalmi kedvencet avatok. Sajnos a fülszöveg ez esetben nincs túlzottan a segítségünkre: ennek nyomán én valamiféle ifjúsági regényfélére számítottam, erdő, lovak, fiús kalandok a háború utáni Norvégiában, irodalmi gumicsontnak ideális, nagy rizikó nincs vele, gondolhatná a gyanútlan recenzens.
És mennyire jó, hogy nem így lett. Petterson regénye egyike a legmélyebb, legösszetettebb, legérzékenyebb gyerek-szülő könyveknek, amelyek az utóbbi időben a kezembe akadtak. A sztori alapvetően két síkon fut: hatvanakárhány éves főhősünk, Trond Sander, egy, a civilizációtól távol roskadozó kalyibába költözik, és a természetből erőt merítve próbálja újra felépíteni önmagát. A mindennapok apróságairól azonban egy ötven évvel azelőtti nyár mozzanatai rémlenek fel előtte, melyet apjával egy kísértetiesen hasonló helyen töltött.
„Azért jöttünk, hogy elkössük a lovakat, és úgy éreztük, messziről süt rólunk a szándék. Bűnözők vagyunk. Ennek a tudata teszi, hogy valami odabent átalakul, megváltozik a tekintet, az ember járása sajátságossá válik, mert sehogyan sem képes leplezni azt, hogy valamit forgat a fejében. A lótolvajlás volt a legsúlyosabb bűn. Ismertük a Vadnyugat törvényét, olvastunk épp elég cowboyregényt. Bár Norvégia a Vadnyugattól keletre esik, de olyannyira messzire, hogy akár nyugatra is lehetnénk. Minden attól függ, merről nézzük a világot.” (Per Petterson: Lótolvajok, Scolar Kiadó, 2009.) |
Helyes nyári kalandok helyett azonban tragédiák sora teszi emlékezetessé azokat a hónapokat, a mű hangulata azonban egy pillanatra sem válik szuiciddá. A felnőttlét bonyodalmaira rácsodálkozó fiú bizalom és csalódottság, vonzalom és féltékenység érzése között vergődik, miközben egy harmadik síkban játszódó történet is észrevétlenül utat tör magának. Ez utóbbinak az egyik főhőse Trond apja, aki a második világháborúban az ellenállás tagja volt, és embereket csempészett át a határon.
A finom, apró részletekből építkező történetek zökkenőmentesen, a lehető legnagyobb természetességgel fonódnak össze egymással. A kirakós darabjaiból bár sok a helyére zökken, mégis Trondban is, és az olvasóban is sok kérdőjel marad, melyek megválaszolása vagy megválaszolatlansága sokáig kísérthet.
Petterson sallangmentes nyelvezete a legjobb hemingway-i hagyományokat idézi, igaz, a regénybeli Trond szívéhez Dickens áll a legközelebb. És hogy az irodalmi kavalkád teljes legyen, a regényt olvasván bennem Grecsó legutóbbi regénye ötlött fel többször is. Az apák gyengeségei vajon továbbélnek fiaikban is, a fiúk vajon elkövethetik ugyanazokat a hibákat, mint az öregjeik? Még az is meglehet.
10/9
Utolsó kommentek