Rumini az első történet megjelenése óta igazi branddé érett. Nem nagyon csodálkoznék, ha hamarosan elárasztanának minket a ruminis pólók, karórák, tematikus játszóházak, miegyebek. A Rumini Datolyaparton immáron a negyedik kötet a sorban, és talán a leginkább baljóslatú, legsötétebb hangulatú mind közül (most egy nagy coming out: a harmadik könyv nekem kimaradt, így viszonyítási alapként csak az első kettőt tudom felhasználni).
Míg a nyitókötetben (ami szimplán a Rumini címet viseli) az egymást követő kalandok kitűnő alapot szolgáltattak arra, hogy az olvasók megismerjék és megszeressék a matrózegér alakját, a második kötet (Rumini Zúzmaragyarmaton) az erőpróbák és buktatók mellett szerintem sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a barátság és az egymás iránti szolidaritás felfestésére.
A negyedik, amellett, hogy vissza-visszautal az előzőekre, önálló kötetként is megállja a helyét. A Szélkirálynő nevű hajó, fedélzetén hőseinkkel, Datolyapart felé veszi az irányt, ahol azonban időközben trónfosztás történt, az országban a káosz és a rettegés lett az úr, az önző és hiú uralkodó leginkább saját személyével van elfoglalva, a színfalak mögött pedig egy Metamor nevű gonosz varázsló keveri a lapokat. Datolyapart lakóit a feketeszárnyú denevérek portyázásai tartják félelemben, és minden jel arra mutat, hogy az országnak végérvényesen befellegzett.
Az események kellős közepébe csöppent Rumininek és barátainak minden ügyességükre szükségük van, hogy mentsék a bőrüket, ehhez varázslatos tárgyak egész sorát veszik azután igénybe. Nem tudom, hol volt az a pont, ahol Harry Potter nálam nagy elánnal beköszönt, mindenesetre néhány alkalommal felsejlett előttem a roxforti varázslótanonc alakja, akinek ugyancsak sötét varázslatok egész sorával kellett megküzdenie, és akit sok esetben ugyancsak valami tuti varázsketyere mentett ki a legváltozatosabb slamasztikákból.
Mindez persze nem kisebbíti a fordulatokban gazdag meseregény érdemeit, dacára annak, hogy maradtak olyan kibontatlan történetszálak, melyekből sokkal többet ki lehetett volna hozni: gondolok itt például az undok és opportunista Rikivel kapcsolatos részek kifejtésére, amibe azért még nagy adag, végeredményben kiaknázatlan potenciál szorult.
„Rumini és Balikó döbbent csendben állt a délelőtti sötétben, az oszlop tetején kővé dermedt Rikit, Rinyát, és a papagájszobor szárnyai közül kiragyogó, izzó Kamandukot bámulva. Délelőtt tizenegy körül járhatott az idő. - Kezdem úgy érezni magam, mintha egy hihetetlen mesébe csöppentünk volna – mormolta Balikó. - Csakhogy a mesék általában jól végződnek. Most viszont nem áll túl jól a szénánk – fintorgott Rumini.” Berg Judit: Rumini Datolyaparton, Pozsonyi Pagony, 2011.) |
Ami ugyanakkor kifejezetten szórakoztató volt, az Berg Judit játékos névadási gyakorlata: a sötét rengeteg így lesz nála Illa-berek, a ripacsok nevezetű törzs lakhelye Apacuka, a történetben kulcsszerepet játszó kő pedig Kamanduk (mondjuk, a „kapucsínus” szerzetes, az fájt). Nagy ajándék az egy szülőnek, vagy bármely meseolvasónak, ha nem olyan történetet kell felolvasnia esténként a gyerekének, amelybe már az elején bele-belealszik, hanem az esetleg még őt magát is szórakoztatja. A kiadó a kötetet a 6-12 éves korosztálynak ajánlja, a nyelvezet, a történetfűzés, a több szálon futó cselekmény miatt ugyanakkor kicsit úgy érzem, mintha a szerző a kategória felső határa alá lőtte volna be a könyvet. (Azt csak halkan teszem hozzá, hogy én ezeket a besorolásokat általában teljes mértékben figyelmen kívül szoktam hagyni.)
Az biztos, hogy a Ruminihez hasonló kötetetek nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a kisiskolások kedve megjöjjön az olvasáshoz, és amennyire tudom, van, ahol az első kötetet már be is emelték a kötelezők közé. A magam részéről csak támogatni tudom, ha minél több kortárs kerül az iskolai tananyagba, ebben az esetben azonban egy szigorúbb korrektort tán nem ártott volna rászabadítani a szövegre.
10/7
Utolsó kommentek