Az elveszett délelőtt 1983-ban jelent meg Romániában, és nagyjából úgy a kétszázadik oldal óta foglalkoztat a gondolat: vajon mit szólhattak hozzá annak idején az akkori politikai és irodalmi potentátok? Mert azon, hogy a regény nagy közönségsiker lett, színpadra alkalmazták, majd utóbb számos nyelvre lefordították, különösképpen nem csodálkozom. Ám, hogy annak idején politikai okokból nem kötöttek bele a műbe, és hagyták megjelenni (ne feledjük, a fenti időpontban még bőven Ceausescu volt Románia államfője, ráadásul a román vezetők vélhetőleg hasonlóan paranoiásak lehettek, mint bármely kollégájuk a szovjet befolyási övezetben), nos, azon már egy picit igen.
Mert bár közvetlen rendszerkritikát a regény nem fogalmaz meg, de azért finoman bele-belemar a kondukátori rezsimbe. A kilátástalanság, a nyomor, a teljes létbizonytalanság, a Securitate packázásai mind rajta hagyták nyomukat a nyolcvanas évek szürke, nyomasztó mindennapjain, amikor is egy panellakás maga volt a „kész földi mennyország”, és ahol ötven lej könyöradományért egy kisnyugdíjas szinte bármilyen lelki és fizikai megpróbáltatást kész volt elviselni.
Ilyen figura főhősünk, Delca asszony is, aki egykori munkáltatója lányához utazik, egy valaha szebb napokat látott külvárosi nagypolgári házba, hogy a havonta esedékes apanázsát felvegye. Közben dörmög, morog, zsörtölődik: szidja a férjét, a rokonait, szidja egykori munkaadóját, annak a családját, szapulja a sofőröket, az egész várost, a jelent és a múltat is. Vele szemben azonban Ivonának nincs egy rossz szava sem, pedig alkalmatlanabb időpontban talán nem is toppanhatott volna be az öregasszony, mint azon a délelőttön. A néhai „Ioaniu nagysád” lánya azonban híresen nem tud nemet mondani: legyen szó akár az egykori alkalmazottról, akár csapodár férjéről. Az idegesen rebbenő nő rendre visszakozik.
„A vénasszonynak már fogalma sem volt semmiről. Azért kellett a mellére cédulát tenni. Azért írtak fel mindent arra a cédulára, mer’ az isten se tudja hogyan, a vénasszony egyszer-egyszer mégiscsak eltűnt: vagy azért, mer’ sokkal rafináltabb volt, mint ezek, mer’ tudvalevő, hogy ezek a rafinériát is úgy örökölték… Vagy az is lehet, az a mocsok veje kinyitotta neki az ajtót titokban, hogy megszabaduljon tőle: üsse el a villamos vagy fagyjon meg, mer’ örökké levetkőzve ment el az anyósa… Irtózott tőle, hogy a házban örökké ezt a múmiát lássa a foteljában, ahogy összetöpörödötten, púposan csak mereszti reá a szemét.” |
Kettejük sajátos párbeszédéből (vagy, ha pontosabbak akarunk lenni, inkább párhuzamosan futó, ám egymásra nem feltétlenül reflektáló monológjaikból) bontakozik ki Gabriela Adamesteanu regénye, az elveszett délelőtt története, amely csak részben szól az adott napszakról. Sokkal inkább egy elveszett nemzedék és egy letűnt kor története.
Az egyéni narratívatöredékekből az első világháború előtti Románia talán kevésbé ismert szelete tűnik fel, amikor a kor értelmisége és a felső középosztály a német- és a franciaszimpátia között ingadozott, és amikor a politikán túl egy félresiklott szerelmi liezon kavarhatta még fel a mindennapok posványos állóvizét.
Miközben azonban az előkelőbb körök délutánjain természetes, hogy a politika is rendszerint terítékre kerül, jellemző, hogy az alsóbb néprétegek a betevőért folytatott harcban kevesebb figyelmet szentelnek a későbbi eseményeket nagyban befolyásoló politikai döntéseknek, így akár a második bécsi döntésnek is.
„– De megmondtam magának, hogy én nem is akartam tudni semmit se, se politizálni… Nem így van?, én inkább nem láttam, nem hallottam semmit. Mer’ ha én nem gondoskodom magamról, rólam senki se gondoskodik… Minek nekem a fejemre a baj, s a politikával csak baj van, mindig mondtam!”
Az első világháború előtti és alatti időszakról valló romániai emlékiratok, visszaemlékezések jobbára csak a rendszerváltás után jelenhettek meg, így az írónőnek – a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején – nem volt éppenséggel könnyű dolga. Az előszóban így vallott sajátos munkamódszeréről: „Mindig is szerettem hallgatni az idős embereket, akiknek megadatott más korban és szabadon élni. De amikor Az elveszett délelőtt-öt írtam, egyenesen vadásztam rájuk, polgári lakásokban időztem, ahol még felbukkantak a régi, eladatlan tárgyak, hallgattam a meséiket, állandóan az apró részletek után érdeklődtem.”
„Ma megúsztuk a bombariadókat. A városkép ismét megváltozott: bár a bombatölcsérek figyelmeztettek a ledobott bombák rombolására, mindenhol érezhető volt a katasztrófa által felszabadított különös energia is, a túlélők félelemmel teli öröme, hogy ők, legalábbis egyelőre, megúszták.” (Gabriela Adamesteanu: Az elveszett délelőtt, Európa Könyvkiadó, 2010.) |
A kettősség markánsan végigvonul az egész regényen, s a múlt eseményeibe minduntalan berobbannak a közelmúlt, és a regénybeli jelen képei is: levelek, naplórészletek, pletykafoszlányok, egyéni, egymásnak ugyanakkor gyakran ellentmondó reflexiók tömkelegéből építkezik Adamesteanu története. Az apró darabkák lassan állnak össze, és olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy vissza-visszalapozok.
Ezt azonban jelen esetben nem kísérte értetlenség, vagy bosszankodás (mint amúgy rendszerint), sokkal inkább a kíváncsiság: a mindent elsöprő tudatfolyam ugyanis részinformációk tucatjaival látja el az olvasót, ám ezek csak később, apránként rázódnak a helyükre.
Delca asszony morgolódásai, Ivona fájdalmas visszaemlékezései, a professzor naplóbejegyzései vagy akár „Ioaniu nagysád” érzelmes eszmefuttatásai alatt ugyanis egyazon figura vagy esemény gyakran más-más színben tűnik fel (mégis, és még így is, mind-mind igaz lehet), ezzel egyidejűleg pedig mindig új információmorzsákkal is gazdagodunk. Az már csak Adamesteanu írói bravúrjának köszönhető, hogy mindez mégsem fullad káoszba, hanem az eredmény egy több irányból, több forrásból táplálkozó regényfolyam lesz: egy történetileg kavargó, nyelvileg rendkívül összetett, mégis élvezetes kaleidoszkóp. Nagyon rendben volt.
10/10
Utolsó kommentek