Tulajdonképpen már a kezdet kezdetén zavarba vagyok, nem nagyon tudom, milyen műfaji kategóriába gyömöszöljem Rebecca Skloot könyvét… Nem mintha kellene, de mégis… Irodalmi infotainment, dokumentarista vagy oknyomozó alkotás, tudományos vagy tényirodalom? Nem jó egyik sem, valahol azonban mégis mindegyik igaz rá.
Kezdjük ott, hogy a Henrietta Lacks örök élete nem kitaláció, hanem nagyon is valóságos alapja van. A címben szereplő nő méhnyakrákban halt meg 1951-ben Baltimore-ban. Gyógykezelése alatt a megkérdezése (és így a hozzájárulása) nélkül mintákat vettek tőle, rákos és egészséges sejteket.
A kutatók akkor már régóta foglalkoztak a sejtek laboratóriumi szaporításával, nem túl sok sikerrel. A HeLa-sejtekkel azonban más volt a helyzet, és a kutatóorvosok, no meg az erre szakosodott cégek, hamarosan már nem kevés pénzért adták-vették, csereberélték a sejtekkel teli fiolákat. És...
„Nemsokára megszületett egy élő emberi anyaggal kereskedő, többmilliárdos üzletág.”
Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy a sejtek a szó szoros értelmében forradalmosították a kutatást, így egyebek között hozzájárultak olyan betegségek jobb megismeréséhez, mint a Down-kór, a Turner-szindróma, a gyermekparalízis vagy éppen a rák, de kísérleti jelleggel felhasználták őket az atom- és űrkutatásban, a gyógyszer- és kozmetikai iparban is.
Igaz, a család mindeközben nem is sejtett semmit. Sőt, sokáig a kutatók nagy része sem volt tisztában azzal, hogy a HeLa név kit takar. Csak valamikor a hetvenes években kezdett kipattanni a dolog, és Henrietta Lacks gyerekei ekkor voltak kénytelenek szembesülni azzal, hogy húsz éve halott anyjuk sejtjeit milliárdszámra használják fel a világ számos pontján a kutatók.
A Lacks-leszármazottak többségének fájt az is, hogy miközben a HeLa-sejtek szaporítása és kereskedelme az ezzel foglalkozó vállalatoknak szép profitot jövedelmezett, addig nekik gyakran még orvosi kezelésre sem futotta. Arról nem is beszélve, hogy a sajtóban hosszú-hosszú évekig torz információk és féligazságok jelentek meg az anyjukról.
Rebecca Skloot tehát igazán nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megpróbálja felgöngyölíteni a Henrietta Lacks-ügyet. Nem kevés munkájába telt, mire rávette a bizalmatlan családtagokat, hogy megnyíljanak előtte, a dolog szakmai-tudományos hátterének felfestéséről már nem is beszélve.
| „A Collier cikkének megjelenésétől a hetvenes évekig a HeLa-sejtek gazdájára leggyakrabban Helen Lane-ként hivatkoztak, olykor pedig Helen Larsonként, Henrietta Lacksként azonban sohasem. Épp ezért a családjának fogalma sem volt arról, hogy Henrietta sejtjei még élnek.” (Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete, Park Könyvkiadó, 2012.) |
A könyv tulajdonképpen egyfajta irodalmi hibridnek tekinthető: a szerző olvasmányosan, a didaktikus csapdákat ügyesen kerülgetve avatja be olvasóit a sejttudományba, az ezzel összefüggő orvosi, etikai, jogi ügyekbe. Súlyos kérdéseket vet fel a kutatók eszközeiről, céljairól, erkölcseiről vagy adott esetben erkölcstelenségeiről, a tudomány és az üzlet összefonódásáról. (Ezzel kapcsolatban mindenesetre eléggé elgondolkodtatóak Baruch Blumberg Nobel-díjas virológus szavai, melyek szerint „Az ember véleménye az orvosi kutatás elüzletiesedéséről attól függ, hogy ő maga mennyire érintett.”)
Mindezekkel párhuzamosan pedig a szerző lépésről-lépésre felgöngyölíti Henrietta Lacks életének apró mozzanatait, halálának körülményeit, és azt, hogy a gyerekei hogyan tudták vagy nem tudták feldolgozni az anyjuk halálával járó veszteséget, a gyógykezelést végző orvosok etikátlan (igaz, az akkori törvények szerint korántsem illegális) tevékenységét, és a HeLa körüli felhajtást.
A személyes történet kibomlásával egy másik is kibontakozik, mégpedig az ötvenes évek Amerikájáé, ahol még teljesen természetes volt a faji elkülönítés és a diszkrimináció (ja, hogy még nem mondtam volna? Henrietta Lacks fekete rabszolgák leszármazottja volt, és rövid élete során ő maga is a dohányföldeken dolgozott, ugyanazon a vidéken, ahol az ősei is annak idején).
A hátrányos megkülönböztetés ekkor még az egészségügyben is mindennapos volt. Később például több tanulmány is kimutatta, hogy a feketéket későbbi stádiumban vették fel az egyes osztályokra, mint a fehéreket, kevesebb fájdalomcsillapítót kaptak, és nagyobb volt körükben a halálozási arány. Az különösen bizarr, hogy még a holttesteket is szegregálták, így Henrietta Lacks teteme halála után a „színes bőrű halottak hűtőkamrájába” került. A könyvből mindemellett kiderül az is, hogy Crownsville-ben, az egykori „Néger Elmegyógyintézetben” hogyan kísérleteztek a feketékkel, és milyen embertelen körülmények között tengődtek ott sok százan.
Rebecca Skloot nagyon alapos könyvet akart írni, és ez sikerült is neki. Nagyon profi, nagyon pontosan adagolt (valószínűleg, ahogy az egyetemi kreatívírás-nagykönyvekben meg vagyon írva).
Ügyesen vegyítette a múlt és a jelen eseményeit, és ötvözte ezeket a téma tudományos hátterével. A könyv minden lapjáról süt, hogy oldalak ezrein és beszélgetések százain lehet túl, és a lehetőségeihez képest valóban minden követ megmozgatott a közel félévszázaddal ezelőtti, és az azóta eltelt időszak eseményeinek rekonstruálása érdekében. És bár mindent megtett, hogy a laikus számára is kellően érthetővé és emészthetővé tegye a sejttudományt, én a magam részéről ezt mégis néha kicsit soknak éreztem, és inkább szívesebben merültem volna még mélyebbre a hús-vér szereplők életében.
10/8
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek