Ezerkilencszázhatvankilenc színes és sok szempontból kivételes év volt: az Egyesült Államok és a Szovjetunió áldását adta az atomsorompó-szerződésre, Richard Nixon ismertette a róla elnevezett doktrínát, Woodstockban zenei gigafesztivált rendeztek, az NSZK-ban Willy Brandt lett az elnök, ebben az évben volt a Beatles utolsó élő fellépése, Samuel Beckett kapta az irodalmi Nobelt, és az amerikai mozikban bemutatták a Butch Cassidy…-t.
Nem utolsósorban pedig ekkor lépett először ember a Holdra, új távlatokat nyitva ezzel az emberiség előtt. Ekkor legalábbis még sokan ezt hitték.
A körülötte zajló eseményekből az aggastyán Artur Sammler sem tudja teljesen kivonni magát, holott mindent megtesz ennek érdekében. Saját, jobbára befelé forduló, én-központú univerzumába azonban örökké betör valaki: kótyagos lánya, aki parókában és szedett-vedett ruhákban jár, és szatyorszám hordja neki a szamárfüles könyveket, vagy távoli rokona, Wallace, aki csak azért rendeztetett be magának egy fényűző ügyvédi irodát, hogy azután nyugiban keresztrejtvényt fejthessen.
A holokauszttúlélő, lengyel-zsidó gyökerű Sammler napjai a passzivitás jegyében telnek, ám ez neki a jelek szerint meg is felel, hiszen látszólag mindig akkor kerül kellemetlen helyzetbe, ha akarva-akaratlanul aktív féllé válik, például egy zsebtolvajlás szemtanújává, vagy a Columbia Egyetem alkalmi előadójává. Nehezen viseli azt is, amikor rokonai aktív szerepbe akarják kényszeríteni: lánya például azt szeretné, ha megírná végre H.G. Wells-ről szóló könyvét, unokaöccsének gyerekei pedig rajta keresztül akarnak pénzt és engesztelést kicsikarni haldokló apjukból.
| „Ha az élet nem több kérdés-feleletnél, legyen szó kiművelt értelmiségről vagy koldusról, akkor szánalmas kínlódás az egész. Ha kérdés-feleletre redukálódik, elveszíti vonzerejét. És ha az életben nincs semmi jó, akkor kérdés-feleletre redukálódik. Oda-vissza. Ráadásul rosszak a kérdések. És a válaszok is rémesek. Ez a lelki szegénység kiül az arcokra.” (Saul Bellow: Sammler bolygója, Park Könyvkiadó, 2012.) |
Sammler világa korántsem eseménytelen, mégis sokkal inkább elszenvedője, mint alakítója a körülötte zajló folyamatoknak. Holott nem volt ez mindig így: a férfi – még a második világháború kitörését megelőzően – évekig a londoni tudósítók aranyéletét élte, és olyan emberek barátságát élvezte, mint a könyvben gyakran hivatkozott Wells, később pedig, immáron öregemberként, még a hatnapos háborúban is megmerítkezett.
A cselekvő és az elszenvedő szerep közötti ingadozás mindazonáltal igazi kihívás elé állítja hősünket. Erkölcsi normái ugyanis nem engedik, hogy rokonai bábként rángassák ide-oda, mint ahogy nem tudja tekintetét elfordítani akkor sem, amikor az elegáns tolvaj meglovasítja az utasok értékeit a buszon.
Filozofikus hangvételű, szentimentalizmustól teljes mértékben mentes a Sammler bolygója. A halál torkából fiatalon megmenekült, majd megmentője, (és itt most a fülszövegből idézek) „az illegális abortuszokért a maffiától kapott pénzt a zsámolyba rejtő Elya” betegsége miatt az elmúlással újra szembenézni kénytelen Sammler korántsem elkeseredett, és nem is pátoszos. Sokkal inkább schopenhaueri magasságokból tekint az élet végességére: „Én azt se bánom, ha a halál után nincs semmi. Mit bánom én, ha csak az van, ami a születés előtt.”
A könyv angolul 1970-ben jelent meg, ám negyvenkét évvel az első kiadást követően is elég friss, akár a közelmúlt eseményeire is alkalmazható üzenetei vannak. Sammler például egy ízben így fakad ki:
„De amikor az emberek a tehetetlenség és a béna beszéd iránti megvetésből nemes cselekedetekbe menekülnek, vajon tudják-e, mit tesznek? Amikor vért kívánnak és terrorveszélyre figyelmeztetnek, vagy általános tojástörést hirdetnek, hogy hatalmas, történelmi léptékű omlettet csináljanak, akkor tudják vajon, mire készülnek? Amikor kalapáccsal csapnak bele a tükörbe abból a célból, hogy megjavítsák, össze tudják rakosgatni ismét a diribdarabokat?”
Vajon én vagyok az egyetlen, akinek a fentiek hatására a 2001-es terrortámadások, és az azt követő katonai műveletek jutnak az eszébe?
Mindent összevetve, Saul Bellow könyve nem egy egyszerű olvasmány, és nem azért, mintha nyelvezete nehézkes, gondolatfűzése túlságosan is összetett volna. Sokkal inkább a mélyebb filozófiai tartalom az, amely próbára teheti az olvasót. Nem egy tipikus könnyed nyári strandolvasmány, bár ennek eldöntésében lehet, hogy nem én vagyok a legilletékesebb, aki tavaly a Liber Mortist is egy medence partján olvastam ki.
10/7
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek