Valahogy tétován, döcögősen indult számomra a Könnyek kapuja (arra csak később jövök rá, hogy minden körbeér, és a mozaikkockák gyönyörűen összeillenek), ám ez még nem lepett volna meg annyira, láttam már ilyet. Ami igazán meglepő volt nekem, hogy utóbb konkrétan meg tudom mondani, melyik volt az a pont, ahol hirtelen és végérvényesen magába szippantott Abraham Verghese világa.
.jpg)
Nos, egészen pontosan ott, ahol Stone doktor az etiópiai Nemhely missziós kórház egyik műtőjében – tegyük hozzá, végső elkeseredésében – kezébe vette a cephalotribust, más néven koponyazúzót, amellyel az orvos még az anya méhében összezúzhatja a meg nem született gyerek koponyáját, majd azután ki is ránthatja, ami megmaradt belőle.
„Ezeket az eszközöket reménytelen állapotú anyák számára, nem pedig reményvesztett sebészeknek találták ki korábbi idők emberséges szülészei. Észt azonban nem adnak melléjük.”
Azt hiszem, ez volt az a jelenet, ahol először megállt bennem az ütő.
Verghese le sem tagadhatná, hogy mindene az orvostudomány, ám ami olvasói szempontból ennél sokkal fontosabb, mindezt a temérdek tudást úgy adagolja nekünk, olyan szakszerűen, olyan érzékletesen, hogy a kételkedés legkisebb szikrája sem lobban fel bennem. Én elhiszem minden szavát, legyen szó akár külső magzatfordításról, a közösségből kitaszított fisztulás lányok és asszonyok gyógyításáról vagy éppen egy bonyolult májtranszplantáció részleteiről. És nem csak azért, mert eredeti szakmáját tekintve a szerző orvos, jelenleg épp a tekintélyes Stanford Egyetem professzora.
Abraham Verghese ugyanis igazi mágus, a szavak nagymestere. Az emberi szenvedés, brutalitás vagy éppen önzetlenség bemutatása nála azonban nem önmagáért van. Egy pillanatig sem hatásvadász. Mint ahogy nem az az egyes gyógymódok, primitív vagy csúcsmodern eljárások precíz leírása sem. Ez utóbbi ugyanis édeskevés lenne, ha nem lenne mögötte minden esetben (így, nagybetűvel) az Ember.
Verghese gyógyító hősei, a nyugatiak könyöradományaiból fenntartott Nemhely orvosai, éppen azt látják meg, ami a fejlett társadalmakban gyakran elsikkad. Itt nem ketteskék meg hármaskák adják egymásnak a kilincset, hanem olyan emberek, akiknek sorsa, ha csak néhány percre is, összefonódik a gyógyítóékkal. Akik orvosként ráadásul nem szelektálnak: az éppen regnáló hatalmasságok rokonait éppúgy ellátják, mint az addisz-abebai csehók örömlányait, vagy a föld és remény nélküli nincstelenek gyermekeit. A huszadik századi Etiópia és Eritrea teljes társadalmi keresztmetszetét villantja fel ezzel Verghese, aki a regény ikerpárjához hasonlóan indiai szülők gyermekeként ugyancsak Etiópiában látta meg a napvilágot.
Talán ezért is van, hogy leírásai fényképszerűek, szagos-színesek:
„Egy kisebbforma gyerek pedig, orra és a szája között takonycsík sínpárjával, irigykedve figyelte őket. Kopaszra nyírt fejéről csak a homlokánál meredezett fölfelé egy meghagyott tincs. Hemá már etiópiai praxisa kezdete óta tudta, hogy a furcsa hajviselet Istennek szól: ha magához akarja venni a gyermeket – ami nem volt ritkaság –, a hajtincsénél fogva egyenesen a mennybe emelheti.”
A történetről röviden talán annyit, hogy a múlt század közepén egy karmelita apáca és egy öntörvényű angol orvos gyermekeiként fejüknél összenőtt ikerpár látja meg a napvilágot Nemhelyen. A nővér azonban nem éli túl a szülést, a sebész pedig világgá szalad, a két fiút, Mariont és Sivát, így a missziós kórház orvos házaspárja, az indiai származású Gós és Hemá neveli fel, és vezeti be a gyógyítás tudományába. A két fiú azonban legfeljebb csak külsőleg hasonlít egymásra, a jellemüket és sorsuk alakulását tekintve a legkevésbé sem: „Siva, a szoknyapecér, és én, az egykori Grál-lovag, Siva, a szivacsagyú zseni és én, a szorgos diák, Siva, a világhírű fisztulaorvos és én, a jelentéktelen kis baleseti sebész.”
A legnagyobb éket azonban nem ez veri közéjük, hanem egy nő, aki az egyiknek jóformán semmit sem jelent, a másiknak pedig a világmindenséget.
| „Néha úgy gondolom, a sebészmaszk csupán arra való, hogy elrejthessük mögé a mások testének megszentségtelenítésére irányuló vágyainkat. A sebészek egyedüli cinkosa a biztos amnézia, vagyis az a megnyugtató tudat, hogy a páciens semmire sem emlékezhet abból, amit az altatóorvostól utoljára hallott „Szép álmokat!” után történik vele. Most pedig tessék, itt áll az orrom előtt a testem elleni csoportos erőszak két elkövetője.” (Abraham Verghese: Könnyek kapuja, Athenaeum Kiadó, 2012.) |
Közben persze császárok mennek, diktátorok jönnek, kivégzés kivégzést követ, Afrika éli mindennapjait, ám a nyugati sajtóban többnyire csak a mínuszos hírek között szerepel Etiópia. Marionnak azonban eszébe sem jutna elhagyni az országot, ha nem kellene. Éjszaka kénytelen útra kelni, menekülését a diktátor ellen harcoló gerillák segítik, és végül meg sem áll Amerikáig, ahol – talán számára is meglepő módon – végül választ talál a saját és családja múltjával kapcsolatos nyitott kérdésekre is.
A fülszöveg olyan nagy történetmesélőkhöz hasonlítja Verghesét, mint Tolsztoj, Dickens vagy Rushdie. Ami az utóbbit illeti, valóban van némi utánérzés. Csak egy apróság: a főhős orra, akárcsak Az éjfél gyermekeiben, itt is kiemelt szerephez jut, ám ami talán ennél is szembetűnőbb hasonlóság, az az egyén és az ország történetének szoros összefonódása.
Vannak ugyanakkor történetek, amelyek hatásukat tekintve univerzálisak, és ugyanúgy működnek, mozgatnak, elgondolkodtatnak, meghatnak, függetlenül attól, hogy milyen országban, milyen kultúrában, és végeredményben milyen nyelven írják és olvassák őket. Azt hiszem, ez a könyv is ilyen.
10/10
A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!
Utolsó kommentek