Valahogy úgy képzelem, hogy az Imágóból megismert Mihának, Szanyának és Iljának mesélhettek olyan történeteket gyerekkorukban a szüleik, mint A csodakáposzta vagy A papírállatok címűek Ljudmila Ulickaja második gyerekkönyvében („Történetek gyerekekről és felnőttekről”).
Az orosz írónő magyarul most megjelent kötetében a háború utáni Szovjetunió egy egészen új perspektívából mutatkozik meg. Sokatmondó mindenesetre, hogy az első mesében a káposztáért sorban álló kislányok azután kerültek a nagynénjükhöz, hogy apjuk elesett a fronton („anyjuk egy évre rá követte”), egy anyukának pedig Beethoven kapcsán sietve le kell szögeznie a vendégségbe érkezett gyerekek előtt, hogy a híres német zeneszerző több mint száz éve meghalt már: „Sokkal régebben, mint ahogy a fasizmus elkezdődött”.
El tudom képzelni, hogy a gyéduskák és bábuskák a saját gyerekkorukból merítve hasonló történetekkel szórakoztatták annak idején a családtagjaikat: meséltek például a rosszindulatú Kljukvina néniről, aki hamuval szórta le a szomszédasszony udvarra kitett ágyneműjét, vagy a kis Szerjózsáról, aki egész nyáron lelkesen segített dédapjának fúrni-faragni, ácsolni, mint utóbb kiderült, nem mást, mint magának a dédnagypapának a koporsóját.
A szegénység, a nyomor, a másik szemmel tartása, a halál közelsége, a kitaszítottság érzése vissza-visszatérő témák Ulickaja történeteiben, amelyek legalább annyira szólnak a felnőtteknek, mint a nagyobbacska gyerekeknek. Sőt. A történetek végén ugyanakkor mindig ott a feloldás, a „hétköznapi csoda” (ahogy a fülszöveg mondja, egyébként elég találóan), és megcsillan a remény, hogy igenis változhatnak a dolgok.
| „Aztán hívta Szerjózsát, hogy segítsen neki. Sokáig igazgatta a gyalu kését, aztán a régi fűrészt rakta rendbe, s amikor készen volt a szerszámokkal, munkához láttak. Szerjózsa nélkül is jól meglett volna, mégsem engedte el maga mellől, mindenféle teendőket bízott rá… Közvetlenül elutazása előtt végeztek a munkával – nagy, hosszú, fedeles ládát ácsoltak. Mityka, az unokatestvére az utolsó napon megkérdezte: -És a temetésre eljössz?” (Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről, Magvető Kiadó, 2012.) |
Számomra azonban kérdés, hogy ha Ulickaja mondjuk huszonöt vagy harminc évvel ezelőtt vetette volna papírra ezeket a történeteket, akkor vajon ugyanilyen véget értek volna-e. És az is kicsit kérdéses, hogy az a generáció, amelyiknek lényegében nulla tapasztalata és ismerete van a kommunizmus hétköznapjairól, mennyire érti és érzi át ezeket a meséket.
Igazán ugyanis szerintem kontextusba helyezve kezdenek el működni Ulickaja gyerektörténetei. Amelyekben persze felbukkannak történelmi kortól független, univerzális gyerekkori érzések, mint az ismeretlentől való félelem, a sóvárgás egy áhított tárgy után, vagy az izgalom, ami például egy limlomokkal (és talán titkokkal) teli poros padlás láttán fog el egy gyereket, mindent összevetve azonban úgy gondolom, hogy teljes egészében bizonyos háttértudás, tapasztalat és esetleg saját emlékek birtokában bomlik ki az olvasó előtt Ulickaja mesevilága.
És akkor még szólnom kell Lakatos István illusztrációiról, amelyek valami egészen kivételes miliőt teremtenek, esetenként sokkal erősebbet, mint maga a szöveg. Nem uralják a kötet lapjait, hanem okosan kiegészítik, súlyozzák Ulickaja prózáját. Nélkülük egészen biztosan sokkal szegényebb lenne ez a könyv.
10/7
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
Utolsó kommentek