Valahol (ha megtalálom, hol, utóbb belinkelem) azt olvastam, hogy Bartos Erika azt követően írta meg a Megmondalak! című kötetet, hogy néhányan a szemére vetették, hogy az írónő gyerekeiről formázott AnnaPetiGergő-világ túlságosan is kerek, és mentes bárminemű konfliktustól. Na, tessék, erre itt a Megmondalak!, amelyben a sorozat névadói összevesznek, árulkodnak, hangoskodnak, nyafognak, elveszik egymás játékait, és a kétségbeesésbe kergetik az anyjukat. (Nos, kedves szülők, ismerős?)
Az egyes fejezetcímeket végigkövetve is szépen feltárul egy a saját és a külvilág által ráerőltetett korlátokkal viaskodó kisgyerek képe: „Nem játszom veled!”, „Ne utánozz!”, „Nem én voltam!”, „Bibibíííííí!”, „Elég volt!”.
A Megmondalak! a Bartos Erika-könyvekből ismerős sémát követi: a 12-14 oldalas történetek végén az írónő gyerekeiről készült fotó bizonyítja, hogy mégsem kapták szét egymást és szüleik idegrendszerét a gyerekek, és végeredményben szent a béke közöttük. A narratíva ugyancsak nincs túlcifrázva: végtelenül egyszerű (és helyenként nyelvileg roppant igénytelen nyelvezetű) elbeszélőmódban bontakoznak ki előttünk a „kalandok”. Általános vonásként kiemelhetők a gyakori szóismétlések, illetve a szinonimák, a játékos szófűzések, a hangulatteremtés szinte teljes hiánya.
És hogy miért tettem idézőjelbe a kalandot? Nos, a történetek egy része – felnőtt szemmel legalábbis – kimondottan eseménytelen. A Bibibíííííí! című történetben a fő konfliktusforrást azt jelenti, hogy a két nagyobbik gyerek elveszi a legkisebb „kék rongyiját”, amiből azután lesz egy kis huzavona, végül a rongyi visszakerül jogos tulajdonosához. És akkor úgy nagyjából ennyi.
„Hamarosan Apa is csatlakozott. - Nagyon hiányoznál nekem, Gergőke, ha világgá mennél! – mondta. - Nekem is! – szólt Anya. - Nekem is! – szólt Anna. - Nekem is! – szólt Peti. Gergőke már nem tűnt olyan mérgesnek.” (Bartos Erika: Megmondalak!, Alexandra Kiadó, 2011.) |
Persze, most lehet azzal érvelni, hogy ha egy kisgyerektől elveszik ragaszkodása tárgyát, akkor az mekkora konfliktust okoz az életében, és lám, lám, a mesék az egyes konfliktusok kezelését is megkönnyíthetik, ezt aláírom, valóban így van. Mégis úgy érzem, hogy például ez a sztori kimondottan megúszósra sikeredett, a sokgyerekes családok hétköznapjait biztosan sokszor megkeserítő szituációból egy kis energiával, erőbedobással jópofa történetet lehetett volna kerekíteni, ahelyett, hogy ezzel a se füle, se farka történettel szimplán csak tovább nőjön a fejezetek száma. Ugyanez áll az egyes fejezetek végén álló fotókra is, amelyek minőségére kicsit jobban is oda lehetett volna figyelni.
Mindezek azonban a célközönséget túlságosan nem hatják meg. Mert felnőtt olvasóként nyíghatunk az AnnaPetiGergő-univerzum túlzott tökéletessége meg a sokszor pongyolán fogalmazott, szóismétlésektől hemzsegő szöveg miatt, de az az igazság, hogy olyan gyerekkel még nem találkoztam, aki ne lett volna odáig az Anna, Peti és Gergő-könyvekért. ( Bartos Erika élőben ráadásul maga a megtestesült bűbáj, aki pillanatok alatt magához ragadja a gyerekek figyelmét, és – ez a nagyobb szó – nem kevés időre meg is tartja azt.) A legtöbb gyerek általában szájtátva hallgatja a hétköznapok inspirálta sztorikat, teljes mértékben azonosulva a főszereplők valamelyikével, adott esetben mind a hárommal is akár. Ugyanakkor már csak emiatt is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani a nyelvileg igényesebb szövegek betoldására.
A 3-5 éves korosztálynál tehát szinte biztosra lehet menni egy Bartos-mesekönyvvel, a felnőtteknek azonban sok szeretettel küldöm az Ilkablog átiratát.
10/4
Utolsó kommentek