Időről időre eszembe jut, mennyire keveset is tudunk azokról az országokról és lakóiról, melyek és akik körülöttünk vannak. Hajlamosak vagyunk panelekben gondolkodni, egyikre és másikra osztani őket és minket, miközben a két külön halmaz valahol nagyon is találkozik.
Valami ilyesmi kavargott a fejemben, miközben egyre mélyebbre ástam magam a Pavol Rankov által teremtett világban. A Szeptember elsején (vagy máskor) címet viselő regény harminc évet ölel fel: az 1938-tól 1968-ig terjedő időszakban pedig a Levicén (Léván, mikor hogy) élő három jó barát körül szó szerint világok omlanak össze és épülnek fel újból.
Egyikük magyar (Rónai Péter), másikuk cseh (Ján Bízek), harmadikuk zsidó (Gabriel Rosenberg) származású, nem mintha ez történetünk kezdetén különösebben számítana. Mindannyian ugyanabba a fiatal lányba, Máriába szerelmesek, és fogadalmuk szerint azé lehet a lány, aki a lévai strandon szeptember elsején megrendezett úszóversenyen elsőként ér a célba.
Bár a verseny többször, több okból is elmarad, szeptember elseje szimbolikus dátum marad mindhármuk számára, még úgy is, hogy a háború, az azt követő talpra állás, majd a kommunista államberendezkedés erőszakos kiépítése más és más irányba sodorja őket. Barátságuk és a Mária iránt érzett szerelmük azonban mindennél tartósabb kapocsnak bizonyul.
Pavol Rankov regénye nem törekszik olcsó hatásvadászatra. Szikár a nyelvezete, mint egy MTI-hírnek, és a történet kezdetén nagyjából ennyi drámaiság is van benne. Rankov valahol az első harmad után kapja el igazán a fonalat, találja meg valódi hangját, és ekkortól válik ténylegesen élvezetessé a regény. Ugyanakkor ez nem egy kedélyeskedő sztori, bár időről időre mintha Rankov sem tudott volna nemet mondani egy-egy mágikus jelenet beágyazására (ezek közül is talán az egyik legerőteljesebb „Klement mesteré”, 184-185. oldal
| „Ján szidott mindent, amit a kommunista hatalom hozott. Nem félt, hiszen nem Gabriel, hanem ő volt a besúgó.” Pavol Rankov: Szeptember elsején (vagy máskor), Kalligram, 2011. |
Külön izgalmas a magyar történelmi események és alakok felvillanása (a győri munkaszolgálat, az ostrom utáni Budapest, az ötvenhatos forradalom), ami elég jól mutatja, hogy Rankov vélhetően nem a Panoráma-útikönyvekből szerezte Magyarországgal kapcsolatos ismereteit. Hősei eljutnak Izraelbe és az Egyesült Államokba is, de ahhoz, hogy igazán nagy változásokat éljenek meg, nem is kell túl messzire utazniuk, elég, ha egészen egyszerűen otthon maradnak.
Harminc év alatt ugyanis Léva többször cserél gazdát, Rankov hősei pedig kétségbeesetten próbálják felvenni a kelet-európai történelem ritmusát. („Ez haza? – kiabált Ján. – A világ seggluka ez, nem haza! Hol Csehszlovákia, hol Magyarország, hol Szlovenszkó, hol meg újra Csehszlovákia. Először a németek foglalják el, aztán az oroszok… Hát miféle haza ez?!”)
Láthatólag ők maguk is keresik a helyüket ebben a világban: így lesz a magyar Rónai Péterből idővel Peter Ronaj, Gábor/Gabriel Rosenbergből Ruzovic, Honzából Ján majd János végül Ian. Dilemmáikat jól mutatja a nyelvhez való viszonyuk is (a zsidó Gabrielt Izraelben elborzasztja annak a lehetősége, hogy ezentúl olyanok között kell majd élnie, „akiknek a nyelvét sosem lesz képes rendesen elsajátítani”, a magyar származású Peter magyar nyelvű cikkét pedig azzal dobja vissza az Új Szó főszerkesztő elvtársa, hogy azt nyilvánvalóan egy olyan szlovák írta, aki gyerekkorában „amolyan konyhanyelvi szinten” tanult meg magyarul).
Árnyalt, esendő figurákat rajzolt fel Rankov, és ez nem csak hőseire, de a mellékszereplőkre is igaz. Fájdalmasan ismerős, egyben nagyon szép történetet kapunk tőle, melyet apja elveszett nemzedékének dedikál az író, „amelynek – isten tudja, miért – mindent a saját bőrén kellett megtapasztalnia”.
10/8
Utolsó kommentek