Vajon hányszor fordul elő, hogy egy-egy közelmúltbeli esemény, legyen az egy baleset, politikai föl(d)indulás, természeti vagy tömegkatasztrófa, új megvilágításba helyez egy már évekkel korábban papírra vetett bejegyzést, könyvrészletet. Valószínűleg nem túl sokszor. Pláne, ha azt a könyvet szórakoztatásra szánták.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Jo Nesbø Hóemberében első blikkre minden benne van, amit egy sablonos „skandináv” krimitől joggal elvár az ember. Rejtélyes esetek tömkelege, különös eltűnések, csonkolt hullák, kihűlt nyomok, béna hóemberek, meg persze sötét, hideg, és alkoholban oldódó depresszió.
Ott van azután az obligát figura, a magányos nyomozó, a meg nem értett zseni (esetünkben Harry Hole), akinek a magánélete romokban, aki éjt nappallá téve a rosszfiúk után kajtat, és aki minden jégcsap mögött egy sorozatgyilkos sejttet. Kevésszavú fiú ez a Harry, élete tele titkokkal, nem is enged közel magához igazán senkit, hiába veti ki rá a hálóját a csinos rendőrnő (újabb kötelező elem, pipa).
Munkájában is a maga feje után szeret menni, módszerei bár megkérdőjelezhetőek, de kétségkívül hatásosak (újabb pipa). Szükség is van a leleményességére, hiszen az oslói rendőrség egyre nagyobb nyomás alá kerül, ahogy mind több és több családos nő tűnik el, majd bukkan fel immáron holtan. A nyomozócsapat többször is zsákutcába jut, hiába érzik ugyanis, hogy végre-valahára nyakon csípték a Hóembert, az minduntalan kicsúszik a kezük közül.
Nesbø paneljei nem túl eredetiek, a történet nagyjából kiszámítható, a beépített csavarok sem okoznak túl nagy meglepetést. A Hóember azonban mindezek mellett (vagy dacára) a maga műfajában mégis képes arra, amire az efféle könyveket eredetileg kitalálták: néhány órára teljesen lebilincsel.
| „Hallgatta a város várakozásteli lármáját és érezte, hogy a kutyafalka visszatért. Morogtak, csaholtak, és láncaikat tépve rimánkodtak: csupán egyetlen italt, csak egy kortyot, utána békén hagyunk, engedelmesen lefekszünk majd. Harrynak semmi kedve nem volt hozzá, mégis nevetett. A démonokat elűzni kell, a fájdalmat pedig tompítani. Meggyújtott egy cigarettát. A füst a rizspapír lámpa felé tekeredett.” (Jo Nesbø: Hóember, Animus Kiadó, 2011.) |
Figurái ugyanis korántsem sablonosak, élükön Harry Holéval, akinek a bestiális sorozatgyilkos mellett a saját démonaival is mindennapos harcot kell vívnia (lásd a keretes idézetet). A képeslapba illő norvég családokról, a feddhetetlenség páncéljában feszítő újságírókról és a társadalom megbecsülését élvező üzletemberekről is hamar lepereg a csillámpor, és ami utána marad, azt sokan nem tennék ki az ablakba.
A nyomozás során Nesbø többféle arcát is igyekszik megmutatni Norvégiának – az igazság azonban az, hogy ezek leginkább csak gyenge próbálkozások, kis színes pillanatképek, a nagyobb merítés pedig igazán jót tett volna az összképnek.
Az író nem kíméli honfitársait („… ami a tengerhez és a múzeumokhoz vezetett, amelyek a norvégok legnagyobb hőstetteire emlékeztettek: egy nádhajóval megtett expedícióra a Csendes-óceánon és az Északi-sark elérésére tett sikertelen próbálkozásra”), és nem riad vissza némi visszafogott társadalomkritikától sem. Az egyik mellékszereplő szájába adott mondatok néhány hónapja még lehet, hogy elsikkadtak volna, ám a júliusi norvégiai kettős merénylet és tömegmészárlás különös súlyt adott nekik, még akkor is, ha azok alapvetően nem az ország belső viszonyaira, hanem külkapcsolataira utalnak:
„…Norvégia egy agyonvédelmezett ország, amit voltaképpen soha nem sújtott háború. Azt mindig másokra hagytuk. Angliára, a Szovjetunióra, az Egyesült Államokra – igen, a napóleoni háborúk óta mindig is a nagyobb testvérek háta mögé bújtunk. Norvégia arra alapozta a biztonságát, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, akkor majd mások közbeavatkoznak. Ez egészen odáig fajult, hogy elvesztettük a realitásérzékünket és úgy véljük, hogy a világ alapvetően olyan emberekkel van tele, akik a mi, vagyis a világ leggazdagabb országának a javát akarják.”
Nesbønek mindenesetre sikerült, ami a mostanában agyonhájpolt úgynevezett skandináv írók mindegyikének (jelentsen ez a kategória bármit is) nem mindig. Pergő, fordulatos, magával ragadó krimit rittyentett, amiért sok mindent meg lehet neki bocsátani: így a béna kezdést, a kényszeres tudálékosságot, a suta és a levegőben lógva hagyott utalásokat, és az olyan mondatokat, melyek szerint a hős rövidre nyírt, szőke haja „egészen pontosan százkilencvenhárom centiméterrel jéggé fagyott talpai fölött meredezett”.
Azért egy szigorúbb korrektor még így sem ártott volna.
6/10
Utolsó kommentek