Tízévesen az ember még nem nagyon feszegeti a határokat (alapesetben addig még van néhány év), nem különösebben keresi az okokat, miérteket, hogyanokat. Tízévesen mi sem nagyon firtattuk, hogy miért nyúznak minket az orosszal, mint ahogy nem különösebben feszegettük azt sem, hogy miért nyüstölnek a szorzás-osztással, vagy miért kell orrvérzésig a tollbamondást gyakorolni. A rendszerváltás azután hamar elsöpörte a kötelező oroszórákat, akárcsak a gondosan válogatott levelezőpajtásokat, a „nyikto nye átszusztvujet”-et vagy a „ki tud többet a Szovjetunióról” versenyeket.
Az akkor már recsegő-ropogó, ezer darabra hulló Szovjetunió nem tudta belopni magát a diákszívekbe (se), az úttörőnyakkendők meg szögre kerültek, az addigi orosztanárok pedig nyelvi gyorstalpalókon küzdöttek a felszínen maradásért.
A katonacsaládok azután összepakoltak, a merészebbje nyugatra lépett, a nagymasnis natasák és szüleik azonban hazaköltöztek, az üresen hagyott laktanyalakások falain pedig még sokáig feltépett sebekként tátongott a sebtében leszerelt falikarok, mosdók, csapok hűlt helye.
A szovjet máz szép lassan leolvadt erről az óriási keleti tömbről, heterogén, kusza halmot hagyva maga után (csak annyit mondok: FÁK). A szovjet embertípus megrogyott, szépen hazavánszorgott, majd otthon a négy fal takarásában újra az lett, ami: örmény és azeri meg grúz, üzbég, és persze orosz meg zsidó.
A hivatalos szovjet történetmesélésben azonban a fényes arcú kolhozparasztoknak, a fémipari sztahanovistáknak vagy a szocialista jövő felvirágoztatásán fáradozó munkásnőknek nem volt nemzetiségük, nem voltak meghitt családi történeteik, vagy éppen undok rokonaik. Az anyjuk nem adott gyöngykásalevest idegeneknek, kislányként nem feküdtek le pénzért sánta férfiakkal, testvéreik nem kergették ki őket a világból, nem imádták és gyűlölték egyszerre a rendszer álságos mindennapjaiba belerokkant férjeiket.
Ulickajának az Elsők és utolsókban felvázolt szovjet valósága egy másik alternatív valóságot tár elénk, aminek nem sok köze van a Magyarországon több mint négy évtizedig „ideiglenesen állomásoztatott” csapatok sulykolta, a csillogó szemű úttörőkkel példálózó orosz tankönyvek sugallta, vagy az SZKP párt- és irodalmi korifeusai által otthon terjesztett hivatalos Szovjetunió-képhez.
| „A részletekre is kiterjedő egyetértés teljes volt közöttük, mivel Szimka, amint részben kiagyalt hányattatásairól mesélt, virtuózan kikerülte a valós eseményeket, és hol kitöltetlen fehér hézagot, hol cenzúrázott sötét foltot hagyott elbeszélésében, Anna Markovna pedig taktikusan nem tette fel azokat a kérdéseket, amelyek lerombolták volna az elbeszélés hozzávetőleges igazságtartalmának építményét.” (Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók, Magvető, 2010.) |
Ebben a Szovjetunióban ugyanis mindenki nagyon is jól tudja a másikról, hogy ki és miféle, a hatalmas ország mely szegletéből vetette Moszkvába a jó- vagy a balszerencse. Ha a szocialista jövő fényességes csillaga annyira nem is, ám saját önös érdekeik annál inkább vezérlik őket. A cél a túlélés, anyagi, fizikai és érzelmi téren egyaránt.
Ebben a Szovjetunióban az apák gyakran részegek, az anyák nem ritkán idegen férfiakkal hálnak. Ebben a Szovjetunióban előfordul, hogy a fiúk fiúkra vetnek szemet, a lányok pedig a takaró alatt egymással játszadoznak. Ebben a Szovjetunióban az ügyészek néha ügyesen seftelnek, a lánygyermekek gyűlölik anyjukat, a testvérek pedig egymás ellen áskálódnak.
A Sztálin-barokk házak behajtott kapui, az egykorvolt tágas, majd patkánylyukakra felosztott lakások bezárt ajtói mögé csak foszlányokban szivárog be a történelem, miközben Ulickaja hősei nem tudják függetleníteni magukat attól, ami a falakon kívül történik, hiszen ha nem is alakítói, de részei, elszenvedői azoknak. A világháború, Sztálin halála, a tisztogatások azonban nem tolakodnak előtérbe, ám még így is biztos hátteret adnak Ulickaja figuráinak.
Az esetek többségében ugyanilyen untermann-szerep jut ebben a világban a férfiaknak is. A lányok ugyanis Ulickajánál gyakran apa nélkül nőnek fel, a férjek elmennek vagy lenyomorodnak, vagy jelen sincsenek. Hiányuk azonban már-már észrevétlen, egy-egy elharapott mondat vagy fájdalmas utalás marad csak utánuk. („Egészen elképesztő, milyen mélyre volt eltemetve benne ez a gyermeki szeretet: Kátya hosszú éveken át nem gondolt sem az apjára, sem arra a megbízható német szerkentyűre, amely alkalmas volt a hagyma hámsejtjeinek és a bolha lábainak tanulmányozására… Kátya korán született kislánya, Lenocska egyáltalán nem emlékezett az apjára.”)
Ulickaja kevés szóval is sokat tud mondani. Finom skiccei, apró történetei, a történetek történetei azonban a legkevésbé sem finomkodnak. Nagy erénye, hogy nem próbálja valami mágikus mázzal nyakon önteni hőseit (kivéve talán A vadállatban, amely kilóg a történetek sorából, ezért a fél pont mínusz). A nyomor az nyomor, az önzés az önzés, a hűtlenség az hűtlenség, se több, se kevesebb. Ugyanakkor a gyerekek nem feltétlenül angyalok, a megcsalt se boldogtalan minden esetben, sőt, még az egész életében alamizsnára szoruló is rejtegethet valódi kincseket.
9,5/10
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
Utolsó kommentek