Szülővé válni valószínűleg az egyik legnagyobb reveláció. Az ember rögtön megtudja, hol van a helye a maga kis rögvalójában, egója atomnyira zsugorodik, a viszonyítási pontok fenekestül felfordulnak. Ideális esetben azután hamar rájön, hogy hol vannak a határai, és egyéni vérmérsékletétől és pedagógiai elképzeléseitől függően (amelyek persze előbb vagy utóbb megdőlnek, de ekkor ezt még nem tudja) viszonylag hamar kiderül az is, hogy át tudja, vagy át akarja-e lépni azokat.
Lionel Shriver főhőse, Eva azonban egészen határozottan tudja, hogy tulajdonképpen nem akarja átlépni ezeket a határokat. Retteg attól, hogy gyereke legyen, és csak azért megy bele mégis, mert férje, Franklin mindennél jobban vágyik arra, hogy egy gyerekkel kiegészülve a számára ideális amerikai áloméletet élhessék. Eva azonban nem egy hormonoktól megszédült, és a baba-mama-magazint fátyolos szemekkel lapozgató wannabe anyuka: már-már sértésként éli meg, hogy életét nem folytathatja az addig megszokott kerékvágásban, gömbölyödő pocakjáról pedig sokkal inkább a Rosemary gyermekeire meg A nyolcadik utas: a Halálra asszociál.
Élete nem lesz egyszerűbb a gyerek megszületésével sem, igaz, az már rögtön a kezdet kezdetén kiderül, hogy Kevin nem egy szokványos kisbaba. Ráadásul Eva saját bevallása szerint se érez sok mindent a fia iránt („Tudom, hogy te ezt kétségbe vonod, de én tényleg nagyon igyekeztem gyengéd szálakkal kötődni a fiamhoz.”) Az addig a saját útikönyv-gyártó vállalkozását irányító, és a Földet keresztül-kasul beutazó Evának nem csak a kisgyerekes lét monotonitása okoz mind nagyobb gyötrelmeket, hanem az is, hogy Franklin részéről teljes értetlenséggel, sőt, egyre gyakrabban ellenségességgel találkozik.
„ – Te pikkelsz rá – mondtad. (…) Őt okolod mindenért, ami tönkremegy abban a házban. És az óvodában. Akármit csinál, te folyton csak panaszkodsz szegény gyerekre. (…) Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kárpótoljam a te – és nagyon sajnálom, hogy ezzel belegázolok az érzéseidbe, de nem tudom, mi másnak lehetne nevezni –, a te ridegségedért.”
Az olvasó szempontjából nem kis dilemma annak eldöntése, hogy kinek is van igaza kettőjük közül: Franklinnek, aki szerint az anyja soha nem szerette igazán közös fiukat, vagy Evának, akinek sziklaszilárd meggyőződése, hogy Kevin csak „kitalálta magát” az apjának, a jófiúság azonban csak álca, mert Kevin senkit és semmit nem szeret, közönyös, undok és gonosz. Tény, hogy Kevin gyermek- és serdülőkorában túl sok a kérdőjel körülötte.
Nem tudni például teljes bizonyossággal, hogy az óvodában ő beszélte-e rá a kis Violettát, hogy véresre kaparja magán az ekcémás foltokat, hogy csak azért tanult-e meg titokban számolni és olvasni, hogy a szülői haszontalanság érzetét fokozza anyjában, hogy valóban megbabrálta-e a szomszéd kisfiú biciklijét, és hogy valójában milyen szerepet is játszott a ritka házi kedvenc eltűnésében, majd ezt követően a húga balesetében.
A szülők hiába akarnak a felszín alá kukkantani, Kevin kiismerhetetlen marad a számukra. Nem tudni, mit akar, ha akar egyáltalán valamit.
„Ez az egész ország elveszett, mindenki másol mindenkit, és mindenki híres akar lenni.” A kívülállók közül sokan ez utóbbival magyarázzák a megmagyarázhatatlant: sőt, sokáig maga Eva is úgy gondolja, hogy Kevin egy csütörtöki napon az iskola tornatermében azért gyilkol meg tizenegy embert (köztük kilenc diáktársát), mert az iskolai mészárosokat övező országos hírnévre, egyfajta torzan értelmezett elismertségre vágyik. (Eva szerint az már Kevin személyes tragédiája, hogy néhány nappal később a columbine-i vérengzés elhomályosítja fia saját egyszemélyes akcióját.)
| „És pontosan az otthon az, amit Kevin elvett tőlem. A szomszédok most az illegális bevándorlók számára tartogatott gyanakvással tekintenek rám. Keresgélik a szavakat, és szándékosan eltúlzott tagoltsággal beszélnek hozzám, mintha egy olyan nőhöz szólnának, akinek nem az angol az anyanyelve. És minthogy ebbe a ritka levegőjű kasztba, a columbine-os fiúk szülei közé száműztek, én is keresgélem a szavakat, nem lévén biztos benne, hogyan is fordíthatnám le az én másvilági gondolataimat az egyet fizet kettő kap akciók meg a parkolójegyek nyelvére. Kevin megint külföldit csinált belőlem, a saját hazámban.” (Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről, GABO Kiadó, 2010.) |
Kevin mindenesetre elköveti a legnagyobb árulást, melyet csak egy gyerek elkövethet az anyja ellen. Odaszúr, ahol a leginkább fáj, közben pedig paradox módon – valahol legbelül – másra sem vágyik, csak az anyai elismerésre. A kívülállókat azonban csak egy dolog foglalkoztatja: kinek a hibája, hogy idáig fajultak, hogy idáig fajulhattak az események? Mintha a válasz bármiféle megkönnyebbülést hozna.
Maga Lionel Shriver egyébként egy néhány évvel ezelőtt publikált cikkében felidézte, hogy az emberek rendszeresen neki szegezik a kérdést: Kevin vajon születésétől fogva gonosz volt, vagy az anyja hibájából vált azzá? Az írónő azonban nem könnyíti meg olvasói életét: „Ha négyszáz oldalon keresztül nem adtam választ erre a kérdésre, akkor miért válaszolnám meg most?”
Precízen felépített, megrázó, a maga módján rendkívül sötét könyvet nyújtott át nekünk Shriver. A férjének írt levélfolyamokban ugyanis nem csak a gonosz lélektana bomlik ki, de Eva szubjektív beszámolóin keresztül a szülői lét, az anyaság dilemmái is minduntalan felszínre törnek. És ezekkel néha nagyon kényelmetlen szembesülni.
Az előzetesek szerint – így első blikkre legalábbis – a regény alapján forgatott film (benne a zseniális Tilda Swintonnal) elég jól hozza az írónő által teremtett hangulatot. A film az idei cannes-i fesztiválon debütált, és ha minden igaz, októberben mutatják be az angliai mozikban, itthon pedig november elején. Addig is, amíg hozzánk is eljut, íme, egy kis előzetes:
10/8
A könyvért köszönet a GABO Kiadónak!
Utolsó kommentek