Ezmiez? – gondoltam az első oldalak után. Túl erős volt még akkor a meseszerűbb Finnugor vámpír hatása, és a ráhangolódást az ide-oda röpködő orosz anarchistanevek sem könnyítették meg. Arról nem is beszélve, hogy valahol hátul, az agyam egy eldugott és kevésbé használt bugyrában ott motoszkált egy régen olvasott és eléggé fanyalgó recenzió emléke is. (Szolgálati közlemény: írás előtt a recenzens soha, de soha nem olvassa más kritikáját. Nem azért, mert tiltja az alkotmány vagy a böcsület, hanem mert akaratlanul megragadnak szavak, fordulatok, és nagyon nehéz kikecmeregni azután belőle. Hát, ezért.)
Szóval, óhatatlanul fanyalogtam, meg húztam az orromat én is, úgy nagyjából a 30-40. oldalig (pici könyv, tehát nem egy nagy terjedelem eddig). Onnantól kezdve azonban megadtam magam. Öröm, bódottá!
És hogy miért?
Szécsi Noémi olyan ügyesen, egy-egy odavetett bekezdéssel szinte észrevétlenül, mégis markánsan vázolja fel a közelmúlt közéletének emblematikus eseményeit, hogy közben egy pillanatra sem feledkezik meg a szereplőiről. Pedig vannak néhányan: ott van például az amúgy rendezett családi háttérrel rendelkező Kropotkin, aki biciklisfutár haverjaival, Bakunyinnal és Mahnóval, hadat üzen a sivár városi létnek.
Vörös lepelt húznak például Gábriel arkangyal szobrára a Hősök terén, egy divatbemutató alkalmával macska- és mókuslábakkal bélelik ki a modellek méregdrága cipőit, és hajléktalanokkal zavarják meg a belvárosi bankok hétköznapi ügymenetét. A csapat tagja még Kropotkin barátnője, az amerikai anarchistáról, Emma Goldmanról elnevezett lány, akinek láthatólag csak megszületni volt nehéz, magazinszerkesztő anyja és „híres író” apja ugyanis a kívülálló szemében kényelmesnek tűnő, anyagi és szellemi javakban dúskáló hátországot biztosít a számára.
És miközben ők négyen kiscsoportos hadjáratukat folytatják a multik, a pénzintézetek, a böhöm és agresszív autótulajdonosok ellen, a 2006-os őszi összecsapásoktól kezdve a régi pesti zsidónegyed gyanús ingatlanpanamáin keresztül egészen a ferencvárosi óriásbomba kiemeléséig az elmúlt évek egy-egy emlékezetes budapesti eseménye villan fel a szemünk előtt.
A jelző nem véletlen, ez a regény ugyanis első- és másodsorban is a városról szól, azon belül is talán inkább a kilencedik kerületről, ahol hőseink élnek és/vagy mozognak. Meg panaszkodnak. De hiába szidják két pofára a várost, elmenni egyiküknek sem akaródzik igazán. Viszont mivel egyre frusztráltabbak, ezért emelik a téteket is, hogy azután végül nagyjából-egészéből minden maradjon a régiben.
„- Elviselem a politikai nézeteidet, elviselem a mániákus elveidet, elviselem az éretlen ökörségeidet, de – és jól figyelj, mert először és utoljára figyelmeztetlek – csak ezt a sátáni kedélyeskedést nem viselem el.
- Anyád a sátáni. Csak fel akarlak vidítani.” (Szécsi Noémi: Utolsó kentaur, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009.)
Szatirikus, erőteljes párbeszédekkel operáló, emlékezetes skiccekkel teli könyvvel van dolgunk – közéjük tartozik például Mahno alkoholista apja, aki A vadon ajándéka – Életmódtanácsok elvált férfiaknak című hiánypótló mű kiadásával próbálja meghódítani a könyvpiacot.
A skicc szó ugyanakkor nem véletlen: a narratíva szövetén sokszor lyukak tátonganak, és az olvasó legfeljebb utalás szintjén értesülés egy-egy cselekmény bekövetkeztéről. Igaz ez a szereplők némelyikére is. Hiába emlékezetes ugyanis a divatvilágban otthonosan mozgó főszerkesztő-anya alakja, kár, hogy saját közhelyes árnyékán nem tud túllépni, pedig egy kis csavar a mellékfiguráknak is kimondottan jót tett volna.
10/7,5
Utolsó kommentek