„- Mi volt, ami annak idején, amikor először olvastad, megfogott A londoni férfi-ban?
- Hogy egy pali éjszaka dolgozik, fönn ül egy toronyban, sötét van, csönd van, hullámzik a tenger, jön egy hajó, lejönnek róla sötét árnyékok, ennyi.”
Tarr Béla nyilatkozta a fentieket, miután az általa rendezett Simenon-adaptáció bekerült a cannes-i filmfesztivál versenyszekciójába. Georges Simenon kisregénye szerint a „palit”, akinek az a dolga, hogy egész éjszaka egy őrtoronyban üljön a kikötő mellett, és állítgassa a váltókat, Maloinnek hívják. Középkorú férfi, aki tulajdonképpen egészen jól eléldegél, felesége mindenben kiszolgálja otthon, a munkája nem túl megerőltető, és néhanapján még a helyi mulatóban dolgozó csábos Camélia szolgálataira is futja a pénzéből.
Kiszámíthatóan, egyenes sínpályákon futna az élete, ki tudja meddig, ha egyik éjszaka nem történne valami egészen szokatlan. Maloin ugyanis szemtanúja lesz két férfi dulakodásának, majd annak is, ahogy egyiküket a tengerbe taszítja a társa. Vele röpül egy bőrönd is, ami láthatólag sokat jelent a gyilkosnak. Maloin a maga számára is kicsit érthetetlen módon nem avatkozik be, nem is szalad a rendőrségre, helyette az éj leple alatt a víz alá merül, és felszínre hozzá a koffert, amely legnagyobb meglepetésére alaposan ki van bélelve öt- és tízfontosokkal. Közben fel-felbukkan a gyilkos is a rakparton, aki inkább néz ki szerencsétlen flótásnak, mint elvetemült bűnözőnek, és Maloin lassan különös szimpátiát kezd érezni a fura figura iránt.
Klasszikus értelemben semmiképpen nem nevezném vérbeli kriminek A londoni férfit, holott sok olyan eleme van, amely a bűnügyi regények sajátja. Sokkal inkább egyfajta pszichodrámáról van szó, melyben a főhős a passzív megfigyelői szerepből szinte észrevétlenül csúszik át az aktív elkövetőébe. Belső vívódásai, harcai, szorongásai már-már felőrlik ezt a szürke kisembert, akiben nincsen kódolva semmi gazság, a látszólag könnyen jött lehetőségnek azonban képtelen nemet mondani. Nincs ebben a történetben semmi sablonos, a nyitómondata pedig egyike a legjobbaknak, melyeket az utóbbi időben olvastam (lásd a keretest).
„Abban a pillanatban nem is sejtjük, hogy az előtte árélt órák mennyire különböztek életünk többi, megszokott órájától, csak a bűntett után döbbenünk rá, hogy ezeknek az óráknak különös jelentőségük volt, és csak ekkor próbáljuk makacs erőlködéssel újra megtalálni az események elveszített fonalát, és ismét sorba rakni az összezilált perceket.” (Georges Simenon: A londoni férfi – Maigret és a borkereskedő, Európa Könyvkiadó, 1986.)
A kötet másik kisregénye (Maigret és a borkereskedő) már inkább a jól ismert utat követi: miközben a hírneves felügyelő egy érzelmileg retardált fiatalkorú gyilkost faggat, jön a hír, hogy valaki agyonlőtte a Párizs-szerte ismert borkereskedőt. A nyomozás során kiderül, hogy tucatnyi embernek lehetett indoka arra, hogy eltegye láb alól a munkatársaival kegyetlenkedő, a kolleginákat és a barátok feleségeit rendszeresen lefektető Chabut-t.
A gyanúsítotti kör sokáig, ahelyett, hogy szűkülne, újabb és újabb potenciális elkövetőkkel bővül, Maigret figyelme azonban, talán nem meglepő, végül egyetlenegy személyre irányul. Ami talán összeköti a két történetet, hogy itt is elég nagy figyelem hárul a belső motivációk felfestésére, ez is lehet az oka, hogy a felügyelő végül nagyobb szimpátiát mutat az elkövető, mint az áldozat irányába. Ráadásul egy egészen emberi oldalát is megismerhetjük a zseniális detektívnek, akit nem csak a körülmények, de még makacs náthája is akadályoz a nyomozásban, és az elkövetői attitűdök mellett legalább ennyire érdekli (ha nem jobban), hogy mit főz másnap a felesége vacsorára. Valószínűleg nem ez Simenon legjobb története, kicsit penzumszaga van a dolognak, a teljesebb Maigret-képhez mindenesetre érdekes adalékokkal szolgálhat.
10/7
Utolsó kommentek