Seholsemvolt szlovák falu Jasná Horka, melynek legfőbb varázsát az adja, hogy még akár a szomszédban is lehetne. Kálmán Gábor Novája tizenegy rövid történetben rajzolja fel előttünk lakói, a tősgyökeresek és a gyüttmentek életét. A férfiakét, akik nyakló nélkül vedelik a mérgező Nova bort, és az asszonyokét, akik hatékonyabb fogódzó híján a babonák világába menekülnek. Persze a férfiakat sem kell félteni.
Ott van például a kocsmáros Sklenár, aki akasztott ember kötelét tartja a söntéspult alatt, ezzel biztosítva az állandó forgalmat, de ugyancsak emlékezetes a látszólag kikezdhetetlen erkölcsű Štrofeková alakja, akinek már az ükanyja is rendíthetetlenül üldözte a boszorkánynak hitt asszonyokat. A komplett falu megelevenedik előttünk, történetek ismétlődnek, kristályosodnak ki, vagy kerülnek új megvilágításba, ahogy az már a nagy sztorizgatásoknál lenni szokott.
És a falu révén egy egész ország történelme bomlik ki, a második világháborútól egészen a rendszerváltás időszakáig. Ennél is fontosabb, hogy a történelmet időről időre felülírhatja az egymás mellett élők vagy az egymás mellé sodródó szereplők személyes és alkalmi nexusa: a taszításból így lehet vonzás (jó példa erre, amikor a második világháború végnapjaiban rejtekhelyén a fagyhalállal küzdő Havran egy ellenséges német katonával kapaszkodik össze, és várja a másnapot), vagy éppen fordítva (lásd Abafi molnár halálát).
A szálakat a falusi mesemondók kedélyes távolságtartásával fésüli egybe a szerző, aki – ahogy az már lenni szokott az ilyen történeteknél – bizonyos kérdéseket egyszerűen nyitva hagy. Így nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy ki akasztotta fel a macskakínzó Milant, vagy hogy az erdőben üresen talált Skodájából hová tűnt az évekig halottnak hitt Urban? Mesék, legendák, babonák fonódnak szorosan össze, hogy Nova boron nevelt született Jasná Horka-i legyen a talpán, aki azután végérvényesen el tudja dönteni, hogy mi itt a való és mi a hazug.
Az abszurd ugyanis esetünkben teljesen természetes, ami meg bizonyos korokban természetes, az nekünk teljesen abszurd (kell-e jobb példa erre, minthogy a háború előtt háromszáz koronát fizettek azoknak a szülőknek, akik a kormányfőről nevezik el a gyereküket, így még a lányok is Tomašok lettek). Mi ez, ha nem mágikus realizmus, melyet csak erősít a nyelv, ez az ízes és boszorkányos, amely olyan könnyedén fogadja magába a legkacifántosabb szlovák káromkodásokat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Talán mert az is.
„Terjedt, hogy mérgező a Nova bora, Tomáš néniék meg csak azt itták. Megbolondítja az embert, így beszélték, a férfiak farkát is, és ütődött gyerekeket tudnak csak csinálni. De a Nova aranyat ér, mondogatták mások, csak lenyomod a földbe a dugványokat, és négy év múlva borod van belőle. Burjánzik, mint a gaz. Ha magára hagyod, az első fára felkúszik, ott érnek be a fürtök a faágakon, szüretelhetsz szőlőt az almafáról is. A Nova elpusztíthatatlan, mondják, szembemegy Luciferrel is, ha kell. A Nova maga az élet.” (Kálmán Gábor: Nova, Kalligram, 2011.)
Ha van valami, ami nálam némileg ellensúlyozhatja a fentieket, az a motívumok (például a szögletesség) picit talán erőltetett ismételt hangsúlyozása, illetve a hossz. A Nova ugyanis csak pillanatnyilag csillapítja a szomjunkat, az olvasó úgy érezheti, ez csak a kedvcsináló volt, és kortyolna még belőle hosszan és jó sokat. Várjuk a folytatást, történjék az bármilyen formában is.
10/8
Utolsó kommentek