Phoebe mindig is egy saját vintage ruhaboltról álmodott, ezért lépett ki a Christie’s-től, és ezért verte tetemes adósságokba magát. A nő azonban az álmok megvalósítása mellett menekülne is a közelmúlt emlékei elől, legjobb barátja halála miatt ugyanis még mindig bűntudat mardossa. 
A Mesés ruhák kalandjai nagyjából a női lektűrök mintáját követi: van benne szerelmi csalódás, meg égig érő depresszió, és persze egy sármos idegen, aki azután naná, hogy a boldogság ígéretét hozza el hősnőnknek.
Látszólagos szerencsétlensége ellenére ugyanis Phoebe-nek minden összejönni látszik: induló boltja azonnal váratlan hírverést kap, ennek köszönhetően azonnal talál magának egy megbízható és hozzáértő asszisztenst, és mit ad isten, az üzlet is azonnal beindul, sőt, legelső árverésén azonnal meg is ismerkedik a jóképű (és piszok gazdag) ismeretlennel. És még mondja valaki, hogy véletlenek nincsenek.
Ami mindezek dacára talán mégis kiemeli a pink folyamból a kötetet az az, hogy Mrs. Bell alakjának beemelésével Isabel Wolff egy valódi trauma képét hozza közel az olvasókhoz. A végstádiumban lévő öregasszony egész életében nem tudott elszámolni azzal, hogy gyerekként – még Avignonban – cserbenhagyta a legjobb barátját, egy zsidó származású lányt, aki a bevagonírozások elől egy pajtában keresett menedéket, de akit később mégis koncentrációs táborba hurcoltak.
Az idős Mrs. Bell egyedül Phoebe-nek fedi fel a titkát, és azt, hogy a bűntudat az évtizedek múlásával sem csillapodott. A segíteni vágyás végül a fiatal nőnek is feloldozást jelent, és a saját szerelmi kálváriáját végigjárva persze végül a boldog vég sem maradhat el.
„De vintage-kedvelőnek születni kell, csak úgy nem lesz az senki. Nem vagyunk finnyásak. Egy apró foltocska vagy egy kis kopás elhanyagolható ár azért, hogy olyasmi kerül a birtokunkba, ami nemcsak eredeti, de ikonikus márkanévvel is bír.” (Isabel Wolff: Mesés ruhák kalandjai – egy vintage bolt körül, Sanoma Media, 2012.)
Ha röviden kellene jellemeznem magát a cselekményt, akkor talán a fájóan kiszámítható címke lenne a leginkább ideillő. Isabel Wolff szorgalmasan végigköveti a szerelmi történetek unalomig ismert sablonjait, és ceruzája még a legintimebb jeleneteknél sem remeg meg, így ezennel neki is ítélném az idei év legkínosabb szerelmi jelenetének a díját (akit érdekel, az lapozzon a 240. oldalra íziben). Szerzőnk ráadásul feltűnően ragaszkodni látszik az adott társadalmi keretekhez (mindenki minimum közép- vagy felső-középosztálybeli, bevándorló vagy bármilyen kisebbséghez tartozó még csak véletlenül sem téved a képbe), arról nem is beszélve, hogy az obligát provence-i kiruccanással Wolff újabb darabbal ékesítette a könyv rózsaszín kliségyűjteményét.
Minden hibája ellenére azonban a Mesés ruhák… egy tisztességesen megírt női lektűr, kedvelhető karakterekkel, kevés üresjárattal, és sok érdekességgel a vintage ruhák világáról. Az biztos, hogy alapjaiban nem fogja megváltoztatni az irodalomról alkotott nézeteinket, de nem is ez a feladata. A Mesés ruhák… a korábban újságíróként dolgozó Wolff nyolcadik kötete, és a fentiek dacára érezni rajta, hogy az írónő kicsit szét akarta feszíteni a rózsaszín lányregények kereteit. Ezt a célt szolgálja a korábban már említett történelmi szál, de akár a vintage világ ajtajának kitárása (vintage alatt értve a jó minőségű, klasszikus ruhadarabokat, esetünkben úgy 1970-ig bezárólag).
Az ugyanis biztos, a könyvet akár vintage-kisokosként is forgathatjuk, tele van ugyanis egy csomó jó tippel (például, hogy mit tehetünk és mit nem egy több évtizedes, jó minőségű, de sérülékeny ruhával, kinek milyen korszak állhat jól, egyáltalán mire számíthat valaki, ha beszabadul egy vintage boltba, és összességében, milyen hatással van a vintage a divat világára). Mindez a regény cselekményéhez sokat nem tett hozzá, kívülállóként, ha tetszik, totál laikusként, a partvonalról szemlélődve, nekem mégis érdekes volt.
Hiába, nőből vagyok.
10/6
A könyvért köszönet a Sanomának!
Utolsó kommentek