„Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet?”
A prágai temető antihőse, Simonini kapitány, megfogadja a cári Ohrana emberének kérdésbe csomagolt kérését, és legott kreál, nem is egyet. A nőket gyűlöli, a keresztényeket megveti, a franciákat elviseli. A valódi ellenségképet azonban mégsem bennük véli megtalálni. Hanem a zsidókban. Vagy a szabadkőművesekben. Vagy egyszerre mind a kettőben.
Simonini kapitány ugyanis csak látszatra az, ami lehetne, egy, a hasára kényes régiségkereskedő és közjegyzői feladatokat ellátó férfiú. Simonini kapitány a valóságban azonban – kellő fizetség ellenében persze – nem több, mint egy bármely politikai kurzust kiszolgáló spicli, felforgató, hamisító. Aki valahogy mindig, ha nem is az események közepén, de annak margóján megtalálja a nyitját annak, hogy sajátos eszközeivel befolyásolni tudja a dolgok alakulását.
Így történhetett, hogy Szicíliában a bizalmába férkőzött Garibaldi egyik legfontosabb emberének, Párizsban megszervez, majd leleplez egy veszélyes összeesküvést, és tevékeny – bár homályban maradó – szerepet vállal a Dreyfus-ügy kirobbantásában is. Közben persze szoros kapcsolatokat ápol a piemonti, a porosz, a francia és a cári titkosszolgálatokkal, de mindez nem tartja vissza attól sem, hogy szolgálatait adott esetben az egyházi köröknek is felajánlja.
Nem ismer barátságot és könyörületet (szerelmet még csak hírből sem), és ha érdekei úgy kívánják, akkor gondolkodás nélkül kijátssza egymás ellen a sajátos szolgálatait bőségesen ellentételező különböző társaságokat. Közben ontja magából az összeesküvés-elméleteket, melyeknek egy idő után saját maga is a hatása alá kerül. („Jobb ez, mint Dumas, jobb, mint a jezsuiták.”) A címbeli Prágába persze soha nem jutunk el, az ottani fiktív események, a világot uralmuk alá hajtani igyekvő rabbikról szóló fantazmagória szintén Simonini fejéből pattant elő, melyet az évek során egyre formálgat, bővítget, hogy végül A Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben öltsön végleges alakot.
A tizenkilencedik századvégi történéseknek persze a huszadik század valós eseményei adnak különös súlyt. Umberto Eco „Tudálékos megjegyzéseknek” titulált utószavában világossá teszi azt is, hogy a történetben az egyetlen kitalált alak éppen Simonini kapitányé (néhány jelentéktelenebb mellékalakot leszámítva): „igaz ugyan, hogy Simone Simoninit (…) összeollóztam, s ezért csupa olyasmit tulajdonítottam neki, amit valójában mások vittek végbe, de bizonyos értelemben azért mégiscsak létezett ő. Sőt az az igazság, hogy mindmáig itt van köztünk” – figyelmeztet Eco, akit a regény miatt azonban több kritika is ért utóbb.
A Vatikán és a római rabbi is attól tartottak ugyanis, hogy az olvasók egy része készpénznek veszi majd Simonini gyűlölködéseit. A szerző a The Jewish Weeknek adott interjújában elismerte, ha ő maga rabbi lenne, talán hasonló aggodalmai lennének, ugyanakkor – tette hozzá – a zsidó olvasóktól sokkal több pozitív, mint negatív visszajelzést kapott, sőt, akadt olyan zsidó csoport, amely felvetette, hogy a regényt be kellene venni az iskolai olvasmányok közé.
A prágai temető esetében a kusza, több forrásból építkező történet, valamint a roppant név- és adathalmaz befogadását a hármas narráció teszi könnyebbé. Ezzel a fogással azonban a szerző nem csak a történetmesélésen csavar egy tekintélyeset, de közben már-már élvezettel vezeti be olvasóit a korban divatossá vált, és egy bizonyos „Froïde doktor” által felfuttatott új tudománynak a nagy nyilvánosság előtt eladdig tán kevésbé ismert bugyraiba is. Mindezek ellenére ember legyen a talpán, aki valóban kiismeri magát a miriádnyi adatot felvonultató, a valóságosat a fiktívvel vegyítő ecói univerzumban.
„- Azt hiszem, ez nem lesz nehéz…
- Téved, életveszélyes lesz. Ha Párizsban leplezik le, nekünk úgy kell tennünk, mintha nem ismernénk magát. Tehát főbe lövik. Ha pedig a poroszok jönnek rá, hogy kettős játékot űz, akkor, ha kevésbé törvényes módon is, de ők ölik meg. Vagyis annak az esélye, hogy nem ússza meg, nagyjából ötven százalék.
- És ha nemet mondok?
- Akkor kilencvenkilenc.
- Miért nem száz?
- A tőrbotja miatt. De ne nagyon számítson rá.” (Umberto Eco: A prágai temető, Európa Könyvkiadó, 2012.)
A magam részéről végig azt éreztem, hogy Umberto Eco felnőttként kezeli olvasóit, aki előre megrágott tanulságok helyett valójában rájuk hagyja a végső döntést, és az esetleges konklúziók levonását. Ezért is lepett meg a kötet végére biggyesztett táblázat, amely dátumokra és fejezetekre bontja le a regény cselekményét. Igaz, ezt a didaktikus húzást nálam némiképp ellenpontozza az a rendkívül gazdag grafikai képanyag (köztük metszetek, korabeli lapok címlapjai), amellyel Eco a könyvét illusztrálta, és amelynek nagy része – mint kiderült – a szerző saját képgyűjteményéből származik.
10/8
Utolsó kommentek