Valahol (ha megtalálom, hol, utóbb belinkelem) azt olvastam, hogy Bartos Erika azt követően írta meg a Megmondalak! című kötetet, hogy néhányan a szemére vetették, hogy az írónő gyerekeiről formázott AnnaPetiGergő-világ túlságosan is kerek, és mentes bárminemű konfliktustól. Na, tessék, erre itt a Megmondalak!, amelyben a sorozat névadói összevesznek, árulkodnak, hangoskodnak, nyafognak, elveszik egymás játékait, és a kétségbeesésbe kergetik az anyjukat. (Nos, kedves szülők, ismerős?)

Az egyes fejezetcímeket végigkövetve is szépen feltárul egy a saját és a külvilág által ráerőltetett korlátokkal viaskodó kisgyerek képe: „Nem játszom veled!”, „Ne utánozz!”, „Nem én voltam!”, „Bibibíííííí!”, „Elég volt!”.

A Megmondalak! a Bartos Erika-könyvekből ismerős sémát követi: a 12-14 oldalas történetek végén az írónő gyerekeiről készült fotó bizonyítja, hogy mégsem kapták szét egymást és szüleik idegrendszerét a gyerekek, és végeredményben szent a béke közöttük. A narratíva ugyancsak nincs túlcifrázva: végtelenül egyszerű (és helyenként nyelvileg roppant igénytelen nyelvezetű) elbeszélőmódban bontakoznak ki előttünk a „kalandok”. Általános vonásként kiemelhetők a gyakori szóismétlések, illetve a szinonimák, a játékos szófűzések, a hangulatteremtés szinte teljes hiánya.

És hogy miért tettem idézőjelbe a kalandot? Nos, a történetek egy része – felnőtt szemmel legalábbis – kimondottan eseménytelen. A Bibibíííííí! című történetben a fő konfliktusforrást azt jelenti, hogy a két nagyobbik gyerek elveszi a legkisebb „kék rongyiját”, amiből azután lesz egy kis huzavona, végül a rongyi visszakerül jogos tulajdonosához. És akkor úgy nagyjából ennyi.

Persze, most lehet azzal érvelni, hogy ha egy kisgyerektől elveszik ragaszkodása tárgyát, akkor az mekkora konfliktust okoz az életében, és lám, lám, a mesék az egyes konfliktusok kezelését is megkönnyíthetik, ezt aláírom, valóban így van. Mégis úgy érzem, hogy például ez a sztori kimondottan megúszósra sikeredett, a sokgyerekes családok hétköznapjait biztosan sokszor megkeserítő szituációból egy kis energiával, erőbedobással jópofa történetet lehetett volna kerekíteni, ahelyett, hogy ezzel a se füle, se farka történettel szimplán csak tovább nőjön a fejezetek száma. Ugyanez áll az egyes fejezetek végén álló fotókra is, amelyek minőségére kicsit jobban is oda lehetett volna figyelni.

Mindezek azonban a célközönséget túlságosan nem hatják meg. Mert felnőtt olvasóként nyíghatunk az AnnaPetiGergő-univerzum túlzott tökéletessége meg a sokszor pongyolán fogalmazott, szóismétlésektől hemzsegő szöveg miatt, de az az igazság, hogy olyan gyerekkel még nem találkoztam, aki ne lett volna odáig az Anna, Peti és Gergő-könyvekért. ( Bartos Erika élőben ráadásul maga a megtestesült bűbáj, aki pillanatok alatt magához ragadja a gyerekek figyelmét, és – ez a nagyobb szó – nem kevés időre meg is tartja azt.) A legtöbb gyerek általában szájtátva hallgatja a hétköznapok inspirálta sztorikat, teljes mértékben azonosulva a főszereplők valamelyikével, adott esetben mind a hárommal is akár. Ugyanakkor már csak emiatt is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani a nyelvileg igényesebb szövegek betoldására.

A 3-5 éves korosztálynál tehát szinte biztosra lehet menni egy Bartos-mesekönyvvel, a felnőtteknek azonban sok szeretettel küldöm az Ilkablog átiratát.

                                                                                                                              10/4