A poszt cselekményleírást tartalmazhat!
Az élet értelmének a kutatása valószínűleg egyidős az emberiséggel, filozófusok, költők, tudósok keresik rá a választ évszázadok óta. Ám mi lenne, ha egyszer tálcán kínálnák magát a Választ? Ha tudnánk, hogy mennyi rendeltetett, azt is, hogy hogyan és milyen körülmények között fogjuk a ránk szabott időt eltölteni, és pontosan tisztában lennénk azzal is, hogy hogyan fogjuk bevégezni.
Vajon könnyebb lenne?
Hailsham gyereklakói sokáig nincsenek tisztában azzal, hogy miért is olyan különlegesek. Burokban nevelkednek, gondozóik nagy figyelmet fordítanak szellemi és testi fejlődésükre, igaz, szoros érzelmi kapcsolat soha nem alakul ki tanár és diák között. Sőt, előbbiek néha mintha kicsit idegenkedve, mondhatni már-már félve közelítenének tanítványaik felé.
Ishiguro 2005-ben debütált és zajos sikert aratott regényében apró epizódok sorozatán kapunk betekintést ebbe a fura, elzárt világba. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy Hailsham több egy szimpla gyerekotthonnál. Tudatában van ezzel Kathy, és barátai, Ruth és Tommy is, bár konkrétumok helyett inkább csak sejtéseik vannak, akárcsak a nagy többségnek.
Tudják, hogy vigyázniuk kell magukra, hogy egészségesen kell élniük, hogy nem rongálhatják a szervezetüket, tudják, hogy nem lehetnek gyerekeik, és tudják azt is, hogy oka van annak, hogy a titokzatos Madame időről időre magával viszi a még titokzatosabb Galériába az általuk készített „műalkotásokat”. Tudják, hogy feladatuk van ezen a világon, csak azt nem tudják, hogy egészen pontosan mi az.
Egészen addig, amíg az egyik nevelő, Miss Lucy egy esős délutánon ki nem fakad, és fel nem tárja előttük, hogy valójában mivégre is jöttek a hailshamiek a világra. „A ti életetek útját már megszabták. Felnőttek lesztek, aztán mielőtt megöregednétek, vagy akár csak középkorúak lennétek, odaadjátok a létfontosságú szerveiteket másoknak. Benneteket egytől egyig ezért hoztak létre.”
A nagy kérdés pedig, hogy mennyire lehet természetes életet élni egy ennyire mesterséges világban. Születhetnek-e igazi barátságok, szerelmek, és képesek-e ezek valódi megváltást nyújtani hőseinknek? Kathy, Ruth és Tommy mindenesetre megpróbálja.
Mindennapjaik, apró-cseprő szerelmeik, vágyaik, félelmeik az egykori lakó, Kathy H. visszaemlékezéseiből bomlanak ki. „Az évek során volt időszak, amikor megpróbáltam magam mögött hagyni Hailshamet, amikor azt mondtam magamnak, nem kellene ennyit foglalkoznom a múlttal. De végül felhagytam az igyekezettel.”
Az idősíkok váltakozása, a narrátor bizonytalankodása és szubjektív múltidézése a Napok romjaiból már ismerős lehet. Maga a téma (a klónozás és a hozzá kapcsolódó etikai kérdések) sem hatnak különösebben az újdonság erejével. Mégis miben rejlik akkor ennek a könyvnek az ereje, mi az oka, hogy az író az első laptól az utolsóig biztos kézzel tartja kezében az olvasót?
Először is talán az okos építkezésben: narrátorán keresztül Kazuo Ishiguro apránként bontja ki a cselekményt, halvány utalásokkal, sejtetésekkel alapozva meg a sztori későbbi irányát. Szereplői (még a mellékalakok is) árnyaltak, a köztük zajló dialógusokból pedig csak annyit ismerünk meg, amennyi valóban feltétlenül szükséges a továbblépéshez. Ishiguro amúgy sem egy szószátyár típus, nincsenek túlírások, felesleges körök, a szöveg minden ízében egy fegyelmezett szerzőt sejttet.
„Miért vittük el a munkáitokat? Miért tettük? Korábban mondtál valami érdekeset, Tommy. Amikor erről beszéltél Marie-Claude-dal. Azt mondtad, szerinted azért, mert a művészetetek elárulja, milyenek vagytok. Hogy milyenek vagytok legbelül. Így mondtad, igaz? Nos, ez nagyjából meg is felel az igazságnak. Azért vittük el a művészi munkáitokat, mert úgy véltük, azok majd feltárják a lelketeket. Vagy pontosabban megfogalmazva, azért tettük, mert be akartuk bizonyítani, hogy egyáltalán van lelketek.” (Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…, Cartaphilus Könyvkiadó, 2011.) |
A Ne engedj el… első blikkre a reménytelenség regénye, hiszen a könyvbéli viszonyokhoz hasonlóan a baráti hármas által remélt halasztást mi sem kaphatjuk meg. És ezzel jó esetben mindenki tisztában van, akárhogy kapálózik is ellene. Ishiguro azonban egyik interjújában úgy vélte, hogy mégis ez az egyik legvidámabb regénye, hiszen ez volt az első olyan műve, melyben „engedélyt adott magának arra”, hogy az emberek pozitív oldalára összpontosítson.
Mert bár hőseinek is lehetnek hibái, és hajlamosak lehetnek az olyan sokunkra jellemző általános emberi érzelmekre, mint a féltékenység vagy a kicsinyesség, ennek ellenére – így a szerző – a regényben három olyan embert akart megmutatni, akik alapvetően tisztességesek. Fontos szempont volt számára az is, hogy amikor végül rájönnek, hogy a napjaik meg vannak számlálva, akkor hősei ne az anyagi javaikkal, hanem sokkal inkább egymással foglalkozzanak, és azzal, hogy egymás között helyre hozzanak bizonyos dolgokat.
A Napok romjaival Ishiguro nagyon magasra tette a lécet. Ezt most mégis sikerült megugornia, ráadásul nem is akárhogyan. Mestermunka.
10/10
Utolsó kommentek