Karcsú kis kötet a Szólok a rendőrnek, alig 50-55 oldal. Maga a történet is alig lélegzetnyi, holott a súlya ennél többet érdemelne.
Két barát visszaemlékezését rögzíti a novella: a már idős Irvin D. Yalom vall orvoskollégájához, Robert L. Brenthez fűződő barátságáról, utóbbi pedig, szakítva a több évtizednyi elfojtással, felidézi, hogyan élte túl a vészkorszakot. Yalom író és pszichoterapeuta egyben, aki ez esetben nem indukálja a feloldást, csupán passzívan befogadja az orvosprofesszor előtörő emlékeit.
Képek villannak fel a hetven évvel ezelőtti Budapestről, ahol légvédelmi szirénák vijjognak, percek alatt kiürül a környék, ahol géppisztollyal lökdöshetnek végig embereket az utcán, és simán hasba is lőhetnek valakit. Hiába menekült meg azonban a Yalom által csak Bobként emlegetett fiú, és hiába lett utóbb az Egyesült Államokban egyike a legelismertebb szívsebészeknek, a múlt rémségei és a bűntudat nem hagyják nyugodni.
Némi megnyugvást csak a műtőben talál, ahol teljes mértékben ellenőrzése alatt tarthatja a dolgokat. Mindenhol másutt kicsit bizonytalanná válik. Semmi sem igazán valóságos, a tehetetlenség érzése letaglózó. Ahhoz, hogy igazán elevennek érezze meg, valóban élőnek és cselekvőképesnek, szüksége van egy kis veszélyre a mindennapokban. A veszélyhelyzetek elengedhetetlenek ahhoz, hogy leküzdje a „halottság érzését”.
Irvin D. Yalom úgy mesél barátjáról, hogy közben saját magáról is vall: felidézi, hogy amerikai tinédzserként mit élt át, miközben a lágerek felszabadításáról szóló híradásokat nézte, bevallja, mit érzett, amikor barátja a múltról beszélt: „Ha elképzelem magamat a helyedben, hogy tizenöt évesen hogyan néznék szembe a majdnem biztos halállal… Nem megy. A legnagyobb kamaszkori traumám az volt, hogy egy lány se akart velem eljönni a szilveszteri buliba. Szánalmas”. Kettejük párbeszéde az, ami végül mégis elhozza a feloldozást, és segít abban, hogy az orvos végre túltegye magát a bűntudaton.
„Nemcsak arról volt szó, hogy Bob hallgatott a múltjáról, hanem arról is, hogy én nem akartam tudni róla. Összejátszottunk a tartós hallgatásban.” (Irvin D. Yalom: Szólok a rendőrnek, Park Könyvkiadó, 2012.)
Az az igazság, hogy ebben a történetben sokkal több van, min ötven oldal. Yalom mintha a dolgok könnyebbik végét fogta volna meg, és szerzőként most sajnos biztonsági játékot játszik. Ebből a történetből ugyanis egy igazán jó regényt is ki lehetett volna hozni, gyönyörűen kidolgozva a múltbeli traumák és a regénybeli jelen szorongásai, valamint a főhős szakmai irányításmániája közötti lehetséges összefüggéseket. Mindenesetre fogjuk fel, hogy ez egyelőre egy jó skicc, és egyszer talán majd valahol, Yalom valamelyik könyvében igazán időt és teret szán a történet kibontására.
10/7
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek