Kezdjük talán ott, hogy soha nem olvasok önsegítő könyveket. Idegenkedem az egész műfajtól, és valahogy nem tudok szabadulni attól a gondolattól sem, hogy ezek a kiadványok legfeljebb csak a saját szerzőik életén segítenek. Nem csoda hát, ha itt is volt bennem egy kisebb adagnyi szkepszis.
A Nőnek lenni és nem bedilizni című kötet írói ugyanakkor okosan közelítik meg a témát és az olvasót: ahelyett, hogy elvetemültebbnél elvetemültebb pszicho-praktikákkal tömnék a fejünket, egy képzeletbeli terápiára vezetnek be minket. A szerzők már az elején világossá teszik, hogy ez a csoport ilyen összetételben soha nem létezett, ám a felvetett problémák, bemutatott élethelyzetek nagyon is valóságosak.
A tizenegy női résztvevő egyike sem létező személy, ők „a képzelet teremtményei, akik a megannyi nő számára ismerős cselekményt játsszák”. (Az eligazodást segíti mindenesetre, hogy a szereplők mindegyikéről rövid leírást adnak a szerzők, így aztán lehet vígan oda-visszalapozgatni, hogy a finomkodó Magda akkor most a mély dekoltázsú negyvenes vagy a nagydarab szőkeség, aki mindig feketében jár. Amúgy meg egy harmadik.)
Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy hamar rájöjjünk: a könyvben Kataként szereplő terapeuta nem más, mint a szerzőpáros egyik tagja, Katarzyna Miller. Ez a Csernus dokiba oltott Soma Mamagésa néha megértően, néha pökhendien próbálja ráébreszteni a nőket, melyek azok a pontok az életükben, ahol még saját maguknak is hazudnak, egyúttal próbál utat mutatni, hogyan kúszhatnak ki a magánéleti (naná, hogy sokszor párkapcsolati) gödörből.
„Margó: Rosszulesik, amit mondasz…
Kata: Miattam érzed rosszul magad, ugye? Sok mindenről én tehetek. Minden képességem megvan arra, hogy boldogtalanságot okozzak. De ha én nem nevezem a nevükön a problémákat, akkor, a francba is, már nem is léteznek?” (Katarzyna Miller – Monika Pawluczuk: Nőnek lenni és nem bedilizni, Athenaeum, 2012.)
A magam részéről, ha összehozna vele a sors, valószínűleg szívből utálnék egy ilyen nőt. Azért valljuk be, kényelmetlen, ha az embert örökké szembesítik a tökéletlenségeivel. A terapeutát azonban a legkevésbé sem izgatja, ha páciensei kibuknak rá (sőt), igaz, utóbb módot kínál nekik arra is, hogy a totális szétesettség után – darabról darabra – újra összerakják magukat.
Mindezt pedig úgy, hogy nem tetszeleg a mindenható megmondóember szerepében („A terapeuta is ember”), és külön szimpatikus, hogy a nagy tabudöntögetésben arra is van ereje, hogy egy pillanatra megálljon, és elismerje: igen, nekem is vannak gyönge pillanataim.
Egy valamit muszáj leszögezni: ez nem egy szépirodalmi munka, gondosan kidolgozott cselekménnyel, katartikus végponttal és miegyebekkel, ennek ellenére el tudom képzelni, hogy sok nő (és férfi) számára fontos könyv lehet. Míg ugyanis a családon belüli erőszakról, a fizikai kegyetlenkedésekről csak-csak készül valamiféle statisztika, addig senki sehol nem jegyzi azt fel, hogy hányan élnek kiüresedett és diszfunkcionális párkapcsolatban. Ha csak néhány embert tudatosabb döntésre késztet, már akkor megérte kézbe venni ezt a könyvet.
10/6
A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!
Utolsó kommentek