„– Keresek valakit – felelte Gordon, aztán leült a fotelba, lábát feltette egy tonettszékre, és Csuli nem tiltakozott.
– Mindannyian keresünk valakit.”
Csakhogy akit Gordon most keres, az nem egy bűnöző, nem egy hamiskártyás, orgazda, lányfuttató vagy gyilkos, hanem egy lány, néhai jó barátjának egyetlen gyermeke, Gellért Emma. Gordon azonban nem lenne Gordon, ha útját nem keresztezné bűnözők hada. Ráadásul jelen esetben nem csak az idővel, hanem magával a történelemmel kell versenyt futnia.
1956 októberében járunk, Gordon Bécsből tudósítja az amerikai UP hírügynökséget, amikor felkérik, hogy azonosítsa egy fiatal lány holttestét. A nyomok Pestre vezetnek, ahol Gordon évek óta nem járt, és ahol valami elkezdődött. De hogy mi, azt még az események sűrűjébe csöppent szereplőink sem tudják.
„– Zsigmond, itt tényleg lőnek?
– Igen.
– Én azt hittem, Pesten soha többé nem lőnek már.
– És ezzel nincs egyedül. Viszont nem tudjuk, hogy ki lő, és hogy mire.”
Ahhoz, hogy Gordon megtalálja a lányt, és azokat, akik feltehetően veszélyt jelentenek az életére, újra alá kell szállnia a pesti alvilágba. Munkáját nehezíti, hogy kezdetben szinte mindenhol falakba ütközik, arról nem is beszélve, hogy a forradalmi események közepette minden eddiginél nagyobb esélyei vannak arra, hogy kapjon egy golyót a fejébe.
„– Elmondjam, hogy miért van magának vége? – kérdezte a rendőr, és megigazította a kalapját, aztán lustán felállt, és végigsimított konfekcióöltönyén.
– Mert annyi esze sincs, hogy egy rendes öltönyt vegyen magának – vágta rá Gordon. – Mert csináltathatna, hiszen szabók csak maradtak ebben a kommunizmusban, vagy minek hívják, vagy vehetett volna egy rendeset, de ha már egyik sem jutott az eszébe, akkor az egyik áldozata ruhatárából kölcsönözhetett volna valamit, ami passzol magára.
Wayand arca lassan kezdett elszíneződni.
– De magának erre nincs igénye. Hogy legyen a zakón gomb meg a nadrágon slicc, amin akár ki is lógathatná, amije van, de az olyan kicsi, hogy egy ilyen nagy pisztollyal kell kompenzálnia – mondta Gordon szinte felszabadultan, mert látta Wayand szemében, hogy pillanatok kérdése, és meghúzza a ravaszt.” (Kondor Vilmos: Budapest novemberben, Agave Könyvek, 2012.)
Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy méltó befejezést kerekített Kondor Vilmos a Budapest-sorozatnak. Míg A budapesti kémnél mintha éreztem volna a teljesítmény (vagy a szorító határidő?) kényszerét, a negyedik vagy az ötödik kötetben ennek már nyomát se találtam. A regényben a történelmi események csak annyira uralják a színteret, amennyire azt a cselekmény megköveteli. Nem tolakszik kényszeresen az arcunkba, mégis ott van, jelzésértékűen fel-felbukkan, irányt ad a történéseknek, ugyanakkor bizonyos esetekben tud újat is mondani (nekem legalábbis az volt Szepesi 1956-os rádióbeszéde, és annak fogadtatása).
A hiteles atmoszférához elengedhetetlen a valós személyek szerepeltetése, a mostani történetben a legerősebbnek ebben Jean-Pierre Pedrazzini alakja tűnt, aki valóban a Köztársaság téren veszítette életét (a Nemzeti Múzeumban pár éve volt egy szuper kiállítás a fotóiból). A mellékalakokról egyébként általánosságban elmondható, hogy kivétel nélkül mindegyik egy-egy kiváló skicc, kezdve a múltból itt ragadt és állandó cigarettafüstben fulladozó Lestyán Sándortól a hithű kommunista Csákváry Margitig vagy éppen a pofátlanul nyerészkedő és a szocialista tervgazdaság adta kereteket a végsőkig feszítő Sztolárnéig és Hodácsig.
Kondor egyébként az MTI-nek adott interjújában elmondta, hogy a felkészülés idején nagyon sok korabeli fotót nézegetett, melyek némelyikét, azt gondolom, egy-egy villanás, mozdulat formájában bele is csempészte a szövegbe. Így például még a forradalom első napjaiban a Nemzeti Múzeum környékén felbukkan egy lány, aki „kibomlott hajjal, tüzes tekintettel tartotta kezében a Kalasnyikovot”. Nos?
Ugyanebben az interjúban az író azt mondta, hogy lezárta a Budapest-ciklust, a történetnek – az ő megfogalmazásában – nem lehet folytatása, legfeljebb előzményei. „Gordon története akkor – így vagy úgy – véget ért” – mondta a szerző, és azt gondolom, igazat kell adnunk neki.
Gordon alakja ugyanis csak Budapesten működik. Ha ép bőrrel meg is ússza a forradalmat, az országban testi épsége kockáztatása nélkül nem maradhatna. Persze üldözhetné a bűnt akár a disszidens magyarok körében is, nem hiszem azonban, hogy ez a minta hosszú távon működőképes lenne. A karakter helyzete kicsit hasonlít a regénybeli Hodácshoz, aki, miközben emberei külföldre akarnak távozni, mégis marad, mert csak itt és csak ebben a közegben folytathatja üzelmeit.
Ami mellett ugyanakkor nehezen tudok elmenni, az a cím. A könyv cselekménye alapvetően az októberi események idején játszódik, és nagyjából ott ér véget, amikor a szovjet tankok körülveszik a reptereket (ez november legelején történt). Gondoltam rá, hogy esetleg valami másodlagos jelentést hordozhat a cím, de semmi okosság nem jutott az eszembe (ha valakinek van valami tippje, akkor hálás lennék, ha megosztaná velem), így pedig még mindig kicsit értetlenül állok a „novemberi” címadás előtt.
Mindent összevetve azonban szerintem a Budapest novemberben a sorozat egyik legjobb darabja. Kondor Vilmos a magyar krimiirodalomban minden szempontból műfajteremtőnek nevezhető, az általa kreált figura pedig semmivel és semmiben sem marad alul a Sam Spade-ekkel és Philip Marlowe-kkal szemben. Kár, hogy vége van.
10/9
Utolsó kommentek