Nagyon nagy fórral indult nálam a Nyughatatlanok: az előző két Szécsi-regény után (itt és itt, ugye) annyira akartam szeretni, de most a masszív 434 oldal után se nagyon tudom, hányadán állok vele.
Azt mindenesetre érdemes leszögezni, hogy az irodalomtörténet egyik legbrutálisabb jelenetével indít a regény: lefejezés, halálüvöltés, gyermekek vérének ontása. Ezzel azután különösen éles kontrasztban áll az első (igazi) rész biarritzi álmossága. Itt időzik és köt felszínes barátságot két férje nélkül tébláboló asszony. A skót származású Aimee azután csapot-papot hátrahagyva távozik, és legközelebb már Marseille-ben találkozunk vele, valamint férjével, a ’48-as szabadságharc után emigrációba kényszerült Bárdy Rudolffal.
Az ő útjukat követjük nyomon (Marseille-ből Párizsba, Párizsból Brüsszelbe, Brüsszelből azután Oostendébe), és boldogtalan házasságukon, egyúttal örömtelen társasági életükön keresztül a külhonba szakadt magyar közösség gyanakvással terhes belső életébe is bepillantást nyerünk. És ha mindez nem lenne elég, az egykori szabadságharcosok a lelküket marcangoló kérdésekre spiritiszta szeánszokon, az akkortájt divatosnak számító asztaltáncoltatással próbálnak választ találni.
Közben a legkülönbözőbb figurák bukkannak fel a kötet lapjain: a lelepleződött kémeknek, egykori földesuraknak, sebesült veteránoknak és fényes (vagy fényevesztett) kurtizánoknak azonban nagyjából mindegy, hogy Párizs macskakövein vagy az oostendei tengerpart homokdűnéi között botladoznak, a kis közösséget a hazafias érzelmek helyett gyakran csak az unalom, az intrika és a pletyka tartja össze. Meg néhanapján egy kis hasis vagy ópium.
„– Amíg mi egy kávét elhörpölünk, a fiaid máris okkupálják a kijáratot a tengerre – mutatott Bárdy egy távolban lengő magyar zászlóra az Almássy fiúk által körbetáncolt ambiciózus homokerődítményen.
– Midőn Kossuth arra a magyart intette – szellemeskedett Almássy atyai büszkeséggel az arcán. – Az alaprajz a monostori erődöt idézi. Béla jól ismeri a könyveiből.
– Bélánál mindig van egy magyar zászló? – évődött Bárdy, de Almássy azonnal megfelelt:
– Csak ha a tengerpartra megy.” (Szécsi Noémi: Nyughatatlanok, Európa Könyvkiadó, 2011.)
Sokban különbözik ez a regény Szécsi Noémi eddig tárgyalt műveitől, és nem csak azért, mert műfajilag is egy teljesen új játékossal van dolgunk. A Finnugor vámpírra vagy akár az Utolsó kentaurra is jellemző pergő, szellemes párbeszédek feszített, mégis nagyon jó tempójú lüktetést kölcsönöztek a történeteknek, ezzel szemben a Nyughatatlanok egy sokkal lassabb, álmatagabb, helyenként túlírt regény.
Holott a téma maga több mint jó: negyvennyolc és az utána következő évek valahogy mintha kimaradtak volna az utóbbi évek regényterméséből (kivételek persze itt is akadnak, lásd FB), egy markáns, összetartó regény helyett azonban néha úgy éreztem, mintha a matéria egészen egyszerűen szétfolyott volna az ujjaim között. Mégse tudom azt mondani, hogy rossz regény lenne a Nyughatatlanok, hiszen nagyon szépen megírt részei vannak, összességében azonban kicsit csalódott vagyok. Mégis – köszönhetően az előző két regénynek – Szécsi Noémi nálam közel került a kedvenc-státuszba.
Ez azonban akkor is csak hét pont.
10/7
Utolsó kommentek