A cím alapvetően nem hagy kétséget afelől, hogy tematikában és korban mi az, amire számíthatunk. Müller Rolf könyvében a második világháború utolsó hónapjaitól kezdve az 1956-os eseményekig kísérhetjük nyomon a politikai rendőrség kialakulásának történetét.

Magyarországon ugyanis még javában zajlottak a harcok, amikor egyszerre két helyszínen, jelesül Budapesten és Debrecenben, is megindult a politikai rendészet kiépítése. Illúzióink azonban ne legyenek: „A magyar politikai rendőrség szülőágyát (…) az első perctől kezdve szovjet bábák állták körbe.”

A fővárosi szervezet élén Péter Gábor állt, aki azután a hatalmi tusakodásokból később győztesen kikerülve az ÁVO, majd az ÁVH vezetője lett. A könyv részletesen bemutatja a szervezeti változások egyes stációit, ezzel együtt pedig a funkció, a felépítés és a személyi állomány esetleges változásait is.

Megismerkedhetünk a politikai rendőrség emblematikus alakjaival, hírhedt vezetőivel, így a már említett Péter Gáborral, vagy pártbéli riválisával, Tömpe Andrással. Péter Gábor végül az általa is kiépített rendszer áldozatává vált, kihallgatását azonban épp az 1956. október 23-i események miatt kellett félbeszakítani. Apróság, mégis érdekes lehet, hogy az ellene folyó perben a védelmét Major Ákos, a híres színész, Major Tamás fivére látta el. Börtönbüntetését követően Péter Gábor amúgy a Magyar Divat Intézet könyvtárosaként dolgozott, ami csak azért említésre méltó, mert a politikai rendőrség emberei közül – az aktív szolgálat lejárta után – elég sokan a kultúra területén helyezkedtek el.

A kötet egyébként a távolságtartó, szenvtelen történészi stíl ellenére tele van mellbevágó részletekkel. Ide sorolható, amikor egy asszony 1952-ben meghatódva veszi át a népi demokrácia ellenségeinek leleplezéséért neki odaítélt kitüntetést, és az csak később derül ki, hogy feljelentő levele több ártatlan ember kivégzéséhez vezetett. Vagy az a Péter Gábornak címzett levél, melyben az ÁVO egyik ezredese konkrét halálos ítéletek kiszabását javasolja a népbíróságnak, melyeket azután végre is hajtanak. Ami A tanú című filmben kesernyés mosolyra késztette a nézőt, az itt öklömnyire szorítja az ember gyomrát. Azt egyébként maga a szerző is elismeri, hogy a Bacsó-film áthallásai nem véletlenek, hiszen  kutatásai során számos olyan irat került a kezébe, melyek majdnem szó szerint visszaköszönnek A tanúban.

„Bacsó Péter A tanú című 1969-es filmjében Virág elvtárs Pelikán gátőrhöz lépve a következőket mondja: „Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó.” A szürke, beteges embernek tűnő pártfunkcionárius ezzel a gátőr tudtára adja, hogy a hatalom a halandó állampolgár minden egyes lépéséről tud. Ez az üzenet ma is mindenki számára egyértelmű. A mondatok mögött meghúzódó, másodlagos jelentésréteg azonban már csak jóval szűkebb csoporthoz jut el: nevezetesen, hogy Virág elvtárs „eredetije”, a második világháború utáni politikai rendőrséget évekig irányító Péter Gábor, szabóinasként kezdte pályafutását.”  (Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban, Jaffa Kiadó 2012.)

Nagyon összeszedett és egy laikus számára is jól nyomon követhető az a történet, amelyet Müller Rolf felskiccel ebben a kötetben. Amely ráadásul telis tele van érdekes részletekkel, például arról, hogy a kezdet kezdetén milyen nehézséget okozott a politikai rendőrség embereinek a kiképzése (elég nagyot, egy csomóan ugyanis már-már analfabéták voltak), milyen szempontok alapján történt a káderek kiválasztása, vagy hogy mivel töltötték a szabadidejüket az ávósok (például csatlakozhattak a szervezet balalajka-együtteséhez).

A kötetben külön fejezet foglalkozik a sporttal. Ebből megtudható, hogy ha a politika rendőrségen múlott volna, akkor az Aranycsapat jó része – így Puskás is – itthon maradt volna. De ugyanez igaz a Helsinkibe utazó olimpiai csapatra is: „Amennyiben a magasabb szempont nem győzedelmeskedik, ma a legsikeresebb magyar ötkarikás szereplésként nem a finn fővárost tartanánk számon”. Első körben ugyanis közel félszáz nevet kihúztak a listáról, s ha ők itthon maradtak volna, akkor „öt arannyal, egy ezüsttel és egy bronzéremmel lennénk szegényebbek, nem beszélve több pontszerző helyről”.  

A kötet, mindent összevetve, jól forgatható azok számára is, akik jelentős tudással rendelkeznek az adott politikai korról, és elég biztos vagyok benne, hogy még nekik is tud újat mondani, nem is beszélve azokról, akik már csak a történelemórákon hallhattak valamit az államvédelem működéséről. A könyv terjedelmi okokból nem tér ki az áldozatok szenvedéstörténeteire, vázlatszerűen szól a világháborút követő politikai helyezkedésekről és pártmozgásokról, és villanásszerűen idézi meg a politikai rendőrség vezetőinek alakját is.

Mindez azonban az értékéből mit sem von le, a könyv ugyanis nagyon is jól illeszkedik a korszak történelméről szóló szakirodalom kötetei közé. Emellett nagyon jó belépő azoknak, akik később majd jobban el akarnak mélyedni a kor történetében, akiket pedig kimondottan a politikai rendőrség története érdekel, azok számára mindenképp megkerülhetetlen.

                                                                                                                                10/8