Egy komplett jelenségnek eredt a nyomába Christopher Andersen, amikor arra vállalkozott, hogy több évtizednyi tapasztalatát, első- és másodkézből származó információmorzsáit, az elmúlt ötven év jó- és rosszindulatú pletykáit, botrányosnak szánt szalagcímeit, piti furkálódásait és heves érzelemnyilvánításait összegezve megpróbálja papírra vetni, ki is tulajdonképpen az a Mick Jagger?

Tette mindezt úgy, hogy nem először vállalkozott erre a gigászi feladatra. „Azt hiszem – mondta Mick, amikor az 1993-ban megjelent, róla készült Jagger Unauthorized című biográfiámról kérdeztem –, hogy nem ártott a jó híremnek” – vallja az utolsó oldalak egyikén a szerző, aki egyúttal bizakodik abban, hogy így lesz ez a Mick (Mick Jagger – Egy féktelen zseni extrém élete) című könyv kapcsán is.

Aki arra számít, hogy ez a könyv fenekestül átrendezi majd a Mick Jagger zeneszerző-énekes-rocklegendáról alkotott képet, az valószínűleg csalódni fog. Hiába a kötet hátlapján gondosan elhelyezett „botrány, pénz, dráma, zene, hírnév, drogok, zsenialitás és szex” hívószavak, mindezek – együtt és külön-külön is – bármely sikeres rockbandának a bejegecesedett attribútumai között megtalálhatók.

Ennél azonban sokkal, de sokkal érdekesebb, hogy ki ez a pasas, amikor éppen nem a színpadon riszálja magát (Moves Like Jagger), hogyan került ide, hogyan látja önmagát és a világot maga körül, milyen erők feszítik belülről, és milyen eszközökkel formálja, illetve tartja a köztudatban az önmagáról gondosan kialakított (a valóságnak nem feltétlenül mindig megfelelő) képet.

A nagy leleplezések egyike se ütött úgy igazán szíven, aminek talán az volt az oka, hogy a szorgos angol és amerikai recenzenseknek köszönhetően a nyáron ezekkel már tele voltak a lapok. Így különösebben nem hökkentettek meg a Jagger változatos szerelmi ügyeit taglaló részek (Szeretőinek sora David Bowie-tól kezdve Carla Brunin keresztül Angelina Jolie-ig húzódik, és saját bevallása szerint 4 ezer nővel volt dolga. Igaz, az még nekem is új volt, hogy állítólag Britney Spearst is be akarta cserkészni.), sem pedig azok, melyek alapján a külső szemlélő számára kétségtelenül olybá tűnhetett, mintha a hatvanas-hetvenes évek a Rolling Stones számára egyetlen összefüggő, delíriumos, féktelen nagy bulizásban telt volna.

Ami azonban kiemelte őket a többi partiállat közül, az az, hogy ők kőkeményen dolgoztak is közben, és zeneileg saját maguk és mások számára is igen magasra tették a lécet. A könyv egyik legizgalmasabb pillanatai közé tartozik, amikor tanúi lehetünk egy-egy ikonikus dal születésének, vagy annak, hogy az együttes tagjai közötti vonzások és taszítások (ide értve a személyes konfliktusokat, tagcseréket, kirúgásokat, a rendkívül szoros barátságokat vagy egymás zrikálását) hogyan formálták a Rolling Stonest olyanná, amilyennek ma ismerjük.

„– És meddig folytatja még a Stones? – kérdezte a riporter. – Az örökkévalóságig – felelte neki Keith. – És majd szólunk, ha már felfordultunk.” (Christopher Andersen: Mick Jagger – Egy féktelen zseni extrém élete, Bookline, 2012.)

Az együttes felemelkedésében elvitathatatlan érdeme volt Jaggernek, még ha a könyv néha igazi zsebdiktátorként is ábrázolja az énekest, aki szereti kezében tartani az összes szálat. Jagger ugyanis hiába állította magáról, hogy nem üzletember, hanem alkotóművész, azért a londoni közgázon eltöltött évek és saját üzleti vénája is kellett valószínűleg ahhoz, hogy ő és a zenekar többi tagja ma már többszörös milliomosként ordítsák a világba a Satisfactiont.

Egyik munkatársa azt mondta róla, hogy Mick Jagger tökéletesen kézben tartotta a pénzügyeket. Döntéseit csak egyetlen ember vétózhatta meg, mégpedig Keith Richards: „Ha Keith nemet mondott, akkor sajnos Mick rácseszett.” Jagger életében időnként mintha Richards lett volna az a horgony, amely újra és újra arra emlékeztette az egyre magasabbra törő és törekvő Micket (ha tetszett neki, ha nem), hogy honnan is jöttek ők ketten, mit is tartottak valaha fontosnak, és mi az, ami a legeslegfontosabb mindkettejük életében (nem véletlen tehát, hogy Richards annyira kiakadt, amikor Jaggert lovaggá ütötték a Buckingham-palotában).

Keith Richards egyébként az egyik legszórakoztatóbb figurája a könyvnek, miközben Mick Jagger nem egyszer végtelenül ellenszenves, önmagába a végletekig belehabarodott, szexmániás és kapcsolatfóbiás alakként tűnik föl. Aki azonban az évek előrehaladtával mégis fontosnak tartja, hogy az ünnepeket népes számú gyerekei és unokái társaságában töltse (noha ezt a nyilvánosság előtt a világért se ismerné el), és ha úgy hozza a sors, kiáll bármely nemes ügy érdekében.

Mindent összevetve, a Mick pont olyan embereket céloz meg, mint amilyen én vagyok, akinek nincs a szíve fölé tetováltatva a teljes Rolling Stones diszkográfia, nem tudja napra pontosan megmondani, mikor vált ki Bill Wyman a zenekarból, vagy hogy melyik számmal indította az együttes a 2007-es budapesti koncertjét. Hogy egy fanatikus Stones-rajongónak mennyi újat tud mondani ez a könyv, azt nem tudom, de azok számára, akik csak marginálisan vannak képben, rengeteg izgalmas részlettel szolgál a kötet, amely nem csak egy személyiség életét és munkásságát tárja elénk, hanem egy egész korszaknak a lenyomata egyben.

                                                                                                                                 10/9

Van tovább...

A mostani egy rendhagyó recenzió abból a szempontból, hogy szerettem volna egy kis zenei aláfestést is adni az egész történethez. Ehhez pedig kiváló támpontot nyújt a kötet, amely bepillantást enged néhány igazán fontos Stones-dal keletkezésének a történetébe.

Az (I Can’t Get No) Satisfaction dallama Keith  Richardsot ihlette meg álmában. Amikor felébredt , azonnal gitárt ragadott, és magnóra vette a futamokat, utána pedig visszafeküdt aludni. Reggel, amikor felébredt, semmire sem emlékezett. De észrevette, hogy a magnójában lefutott az előző nap behelyezett új szalag. „– Akkor megnyomtam a visszatekercselőt, és ott volt a szalagon a ’Satisfaction’ – emlékezik vissza. A szalagon ezenkívül negyvenpercnyi teljesen hiteles Richards-féle horkolás is volt.”

Sok találgatás volt, ki ihlette meg Jaggeréket az Angie című dal megírására. Voltak olyan feltételezések, melyek szerint Keith Richards kislánya, akinek a középső neve Angela volt, mások szerint David Bowie felesége, aki szintén erre a névre hallgatott. „Mindkét feltételezés téves volt. Micket nem David Bowie felesége ihlette meg, hanem maga David.”

A Jumpin’ Jack Flash szövegének is egészen sajátos keletkezéstörténete van. Már megvolt a dallam, amikor Jagger egyszer éppen Keith Richards birtokán volt. Az ablak alatt nehéz gumicsizmájában elklaffogott a kertész. Amikor Jagger arról faggatta zenésztársát, ki volt az, ő a következőket felelte: „– Ja, az Jack. Jumping Jack.” (Ez utóbbi a mutogatós bácsi gúnyneve amúgy.) „Mick előkapta a gitárját, és próbált valami dallamot találni, ami illik a ’jumping Jack’ kifejezéshez, aztán csak rápillantott Keithre, és kitört belőle: – Flash!” Jagger ezek után alig egy óra alatt befejezte a szöveget, a dal pedig „azonnal az első helyre kúszott fel a brit slágerlistákon”.