Hogyan tudunk egy fenékkel két lovat megülni (magyarán két, ellentétes oldalon álló urat egyszerre szolgálni), miközben egy állítólag évek óta halott nőt kell felkutatnunk és még a családunkat is meg kell védeni a pápistákat szívesen vasra verő, ugyanakkor az inkvizíció módszereit előszeretettel alkalmazó szadista királypárti buzgómócsingoktól?
Nem csoda ezek után, ha John Shakespeare néha azt sem tudja, hol áll a feje, és minden tudására és hidegvérére szüksége van ahhoz, hogy ezekben a hatalmi intrikáktól és rejtélyes gyilkosságoktól terhes napokban helyt tudjon állni. A 16. századi Angliában ugyanis már egy rossz szó is elég, hogy valaki kegyvesztetté váljék (vagy éppen, hogy élete végéig a Tower rácsai mögött számolgassa az udvar fölött köröző hollókat), Francis Walsingham egykori ügynökének azonban a háttérben megbújó rosszakarók mellett szerencsére a titokzatos segítőkből is kijutott.
Történelmi környezetbe ágyazott, gyakran filmszerűen pergő jelenetekből összeálló könyv a Bosszúálló, amely legtöbbször alulnézetből, azaz a csatornákon, piacokon, pestises házakon, kínzókamrákon át vezeti be olvasóit az Erzsébet-kori Anglia mindennapjaiba, ahol az ellenségek mosolyogva forgatják meg egymás hátában a kést, és hajbókolva öntik a mérget riválisaik boroskupájába.
És nincs is ezzel semmi baj. Rory Clements könyve egyszerre szórakoztató és lebilincselő, anélkül, hogy túlságosan is tudálékos és fennhéjazó lenne. Ne legyünk sznobok: aki a középkort akarja tanulmányozni, az úgysem a történelmi fikcióhoz nyúl, kétségtelen ugyanakkor, hogy érezhetően piszok sok háttérmunka fekszik a regény mögött, hiszen az író olyan apróságokra is nagy gondot fordított, minthogy milyen ételeket ettek angliai elei (mondjuk egy jó kis fenyőrigópitét), vagy hogy a sarlatánok milyen szérumokat sóztak méregdrágán a hiszékeny vásárlókra (kedvencem ezek közül is a zöld unka hamva).
És akkor még a történelmi összefüggésekről (mint hogy ki kinek a halálára fenekedett, kivel kötött szövetséget, kivel bújt ágyba, kit árult el) még nem is beszéltünk… Ha valamibe nagyon bele akarnék kötni, akkor az a „bosszúálló” motivációja lenne, pontosabban az általa abszolvált remekbe szabott előadás, hiszen nem lehet másként jellemezni azt, amikor egy adott ponton (azért beszélek csak ilyen hülye rébuszokban, mert nem akarom lelőni a poént) egy minden ízében kerek, szívhez szóló történetben vázolja fel, hogyan is jutott el idáig.
Miközben ugyanis a tetteit mozgató okok nagyon is világossá válnak és logikájukban nagyon is illeszkednek a fősztorihoz, az addig velejéig gonosz figura a szemünk előtt már-már jóságos nagyapóvá válik, aki mintha csak a kandalló mellett ücsörögve mesélne a kisonokáknak élete megpróbáltatásairól, abban a reményben, hogy talán némi szánalmat ébreszt bennük, meg egy kis szimpátiát. Talán ez volt az egyetlen rész, ahol egy picivel nagyobb csavar több örömet szerzett volna, de tulajdonképpen csak az összképen akarok árnyalni, mert mindent összevetve a Bosszúálló egy nagyon tisztességesen megírt történelmi krimi, és nekem még a néhány recenzens által kifogásolt részletek (mint a hosszadalmas leírások, a rengeteg szereplő felvonultatása vagy éppen a vulgáris káromkodások beszúrása), nos, nekem még azok is tetszettek.
Több mint négyszáz éve ez utóbbiért Topcliffe uraság egészen biztosan lekapott volna a tíz körmömről… Ráadásul szó szerint.
„–Vigyázzon a szemére, Shakespeare, uraságod nős ember. És a hölgy férjes asszony, semmi jó nem sülhet ki ebből.
–Hogy is feltételezhet ilyet őladységéről!
– Hiszen uraságod még nem ismeri a Devereux asszonynépet! – kacagott nagyot McGunn. – Nem véletlen nevezi az anyját Tüzelő Szukának.
– Úgy hallottam, őfelsége nevezte el így.
– Csakhogy ahhoz a Tüzelő Szukának ki kellett érdemelnie az elnevezést ám! De ez a farkas nem bárányokra vadászik, hanem férfiakra, azonban ugyanúgy felfalja őket. És a lányai se különbek.
– Meglep a merészsége, McGunn. Hogy így beszéljen Essex grófjának anyjáról és nővéréről!
– Talán csókolgassam a lábuk nyomát?” (Rory Clements: Bosszúálló, Agave Könyvek, 2012.)
10/8
Utolsó kommentek