Egy ideje már próbálok rájönni, mi lehet az oka, hogy a fél világ egy középkorú angol nő szexuális fantáziáitól pörög. A szürke ötven árnyalata kapcsán maga a jelenség az érdekes, önmagában a könyv ugyanis, különösen, ha megfosztjuk a szexuális maszlagtól, eléggé vérszegény.
Na, de kezdjük az elején.
Klasszikus rózsaszín történettel, egy okos, szép, ártatlan (és igen, itt ez is szempont, szűz) egyetemista lány és egy gazdag (szempont), jóképű (naná, hogy szempont), titokzatos férfi találkozásával indítunk. Talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy rövid úton egymásba gabalyodnak, csakhogy kiderül, a férfinek van egy heppje, mégpedig előszeretettel tángálja el partnereit luxuslakása titkos kis szobájában. A nagy kérdés, hogy a lány belemegy-e ebbe az uralkodó-alárendelt kapcsolatba, amelyben nyilvánvalóan ő az utóbbi szerepét töltené be.
A megvilágosodásig azonban rögös és fárasztó út vezet: van itt pazar ajándékozás, idegtépő női kombinálás (melynek során az egyik alapprobléma, hogy elfogadhatja-e a nagy értékű ajándékokat anélkül, hogy kitartott nőnek érezné magát), viccesnek szánt emailváltás (esküszöm, Bridget Jones jobban csinálta), szerelmesek közötti haragszomrád, suta, értelmetlen párbeszédek („– Miért nem szereted, ha megérintenek? – suttogom, és lágy, szürke szemébe nézek. – Mert ötven árnyalatban is elcseszett vagyok, Anastasia.”), meg persze néhány, a könyvet a világhírig röpítő szadomazo szexjelenet. Mert akárhogy is sulykolja E L James a világ felé, hogy regénye nem más, mint egy gyönyörű szerelmi történet, az embereket valamiért mégsem a szerinte mindent elsöprő love story, hanem Christian és Ana szexuális játékai foglalkoztatják leginkább.
„Felpillant rám lehetetlenül hosszú pillái alól, a szeme perzselő, füstös szürke. Felnyúl, kigombolja a farmeromat, és könnyedén lehúzza cipzárt. Pillantása nem szakad el az enyémtől. A keze becsusszan az övrész alá, és hátrasiklik. Lassan halad lefelé a fenekemről a combomra, és közben lehúzza rólam a farmert. Nem tudok elfordulni. Megnyalja az ajkát. Továbbra is farkasszemet nézünk. Christian előrehajol, és orrát a combom közé fúrja. Érzem őt. Ott.” (E L James: A szürke ötven árnyalata, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012.)
És akkor hogy is van ez? Mitől lett ez a gyakran rendkívül idegesítő, nyelvezetében a végletekig leegyszerűsített könyv, amely szinte kötőkifejezésként használja a „szent szar!” és a „belső istennő” szavakat, mégis ennyire sikeres? Talán azért, mert ma már az olvasók ingerküszöbe is eléggé magas. Éppen ezért, aki huzamosabb ideig magának akarja a nézők vagy az olvasók figyelmét, annak valami igazán meghökkentővel kell előállnia. E L James ezt az eszközt a jelek szerint a BDSM-ben, ebben a többség számára (hozzáteszem, számomra is) ismeretlen, viszonylag zárt szubkultúrában találta meg (a rövidítés betűi a kötözésre, fegyelmezésre, illetve a szadizmusra és mazochizmusra utalnak).
Akárhogy is, az írónő jól számított, húszmillió példány már elkelt a trilógiából, boldog-boldogtalan erről beszél (ráadásul még a Wall Street Journalhoz hasonló tekintélyes lapok is a regény kereskedelemélénkítő hatásairól cikkeznek), és egyenesnek látszik az út a hollywoodi megfilmesítés felé. Szerzőnk ezek szerint jól érzékkel megtalálta azt a többletet, amelyre azután a világ felkapta a fejét (anélkül azonban, hogy az egyes technikai részleteken túl valódi betekintést engedett volna abba, hogy mi is mozgatja a BDSM követőit), mégis azt kell mondanom, ezt leszámítva nincs benne az égvilágon semmi, ami ezt a könyvet igazán kiemelné a szokásos közhelyes szerelmi ponyvák sorából.
Egyetlen jó hír: a vámpírok ideje minden jel szerint leáldozóban van, bár ha abból indulok ki, hogy a regény az Alkonyat-könyvek fanfiction-jaként íródott, akkor annyira már nem is vagyok biztos ebben.
10/2
Utolsó kommentek