Mi kell a sikeres mozihoz? Egy kutya és/vagy egy gyerek! – vallották az oldszkúl filmes szakik. Bölcsességük azóta többször is túlhaladottá vált, de az tény, hogy az utóbbi időben a gyereknarrátoros sztorik könyves fronton is jól teljesítenek, elég csak – a frissebb merítésből – például a Semmire vagy a Csikkre gondolni. Vagy itt van például a Bunkerzsúr, melynek elbeszélője nem más, mint a 11 éves Tocstli, egy mexikói drogbáró fia, aki apukájával és apukája sameszaival egy, a külvilágtól teljesen elzárt palotában él.Tocstli azonban – szeparáció ide vagy oda – lát és hall dolgokat. Így a lehető legtermészetesebb hangon mesél más emberek likvidálásáról, a kokainüzletek nyélbe ütéséről vagy a helyi korrupt politikusok időnkénti felbukkanásáról. Holott apja óvni próbálja egyszem fiát (például amikor csonkolt hullákat mutatnak a tévében, gondos szülő módjára nem engedi, hogy nézze, persze hiába), iskolába éppen ezért nem járhat (magántanár oktatja, főként a Japán Birodalom rejtélyeire), és vele egykorú gyerekekkel sem barátkozhat.
Látszólag kerek a világ. A hangsúly azonban a legelső szón van. Mert hiába a csodás park és benne az egzotikus állatok, ha nincs kivel játszani és a tigrisek is leginkább csak arra vannak, hogy eltakarítsák a hullákat. Tocstli jó úton jár afelé, hogy apukája elképzelései szerint igazi macsó váljék belőle („Például nem siránkozom állandóan, hogy nincs anyukám. Az emberek azt gondolják, hogy ha valakinek nincs anyukája, az folyton bőg, literszámra hull a könnye, tíz vagy tizenkét liter is naponta. De én nem bőgök, mert akik bőgnek, azok bumburnyákok.”), és csak állandósuló hasfájásai árulkodnak arról, hogy talán még sincs minden rendben az ő kis világában.
„Ma volt egy rejtélyes hulla a tévében: levágták a fejét, pedig nem is volt király. És nem is a franciák műve lehetett, akik annyira szeretik a nyakazást. A franciák egy kosárba teszik a fejeket, miután levágták őket. Láttam egy filmen. A guillotine-hoz odatesznek egy kosarat, pont a király feje alá. Aztán a franciák elengedik a pengét, ami lezuhan, és a király levágott feje beleesik a kosárba. ezt szeretem a franciákban, hogy olyan kifinomultak.” (Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr, Libri Kiadó, 2012.)
Juan Pablo Villalobos érezhetően könnyű kézzel ír, rövid, kerekded mondatok görgetik előre a történetet (főként, ha megfeledkezik arról, hogy „gyerekesen” fejezze ki magát, mondjuk az „Egyesült Államok nevű ország” kényszeres ismételgetésével). A sztori azonban a végén nekem kicsit mégis egy farkába harapó kígyóra hasonlít: a dolgok alapvetően nem változnak, minden marad a régiben, Tocstli sem lesz se jobb, se rosszabb, legfeljebb egy-két közhellyel és kalappal gazdagabb.
Mégis azt kell mondanom, hogy nincs ezzel túl nagy hiba. Villalobos ugyanis nagyon jól megragadja és még jobban ábrázolja, hogy egy idő után hogyan lesz akár egy gyerek is totálisan érzéketlen az erőszak burjánzása, mások szenvedései vagy akár mások felé irányuló gesztusai iránt. Hogy ebben az elzárt világban hogyan lesz az abszurdból normális és a normálisból abszurd, és hogy egy alapvetően magányos kisfiú hogyan próbálja gondosan válogatott szavakkal a lehető legprecízebben visszaadni azt, amit időnként nagyon is jól, máskor azonban egyáltalán nem ért ebből a világból.
Nem hiszem, hogy ez lett volna az év legjobb könyve, ahogy a fülszöveg szerint egyes kritikusok siettek a megjelenést követően kijelenteni. Mégis szívem szerint néha egyszerre sírtam és nevettem volna rajta.
Rendben volt ez, na.
10/7
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Utolsó kommentek