Jó másfél évvel ezelőtt olvastam először a Tschick-ről (akkor még így, németesen). A német lapok kritikusai szó szerint el voltak ájulva tőle, a Zabhegyezőt emlegették, meg egekig dicsérték friss és szemtelen nyelvezetét, és rögtön a 2010-es év legjobb német nyelvű regényének kiáltották ki Wolfgang Herrndorf könyvét. Már akkor bíztam benne, hogy majd akad olyan kiadó, aki itthon is ráharap, és hát, láss csodát… minden kívánságom így teljesüljön.

Megmondom őszintén, óriási várakozásokkal fogtam neki a Csikknek, ami soha nem jó, mert az esetek többségében keserű szájízzel hajtom be a könyv lapjait. És annyira jó, hogy most azért nem így történt.

Herrndorf regényének cselekményét alapvetően nagyon egyszerűen össze lehetne foglalni: két kamasz, egy orosz származású bevándorló srác (ő Csikk) és egy, a gazdag szülei által elhanyagolt német fiú (Maik) elkötnek egy ezeréves Ladát, és lényegében cél nélkül nekivágnak a nagyvilágnak. Klasszikus road-regényről van tehát szó, annak nagyjából minden összetevőjével.

Szerzőnk nem találta fel hát a spanyolviaszt, de miért is kellene mindig valami újat feltalálni, különösen, ha ez az anyag nagyon jól formálódik Herrndorf kezei között. A regény legnagyobb erénye az a keresetlen nyelvezet, amellyel a szerző már rögtön az első oldalakon beleránt minket a tizenéves narrátor fejébe. Át lehet élni újra, hogy a felnőttszemmel huszadrangúnak gondolt problémák valójában mennyire életbevágóak egy tinédzser életében. Mert kit izgat a nagy ház, a kerti medence, meg a szuper ruhák (bár ez is csak a felszín, és ha megkapargatjuk, akkor éppen dőlni készül a kártyavár), ha közben az osztály a világ legunalmasabb figurájának tart, és nem hívnak meg a legszebb lány bulijába?

Persze, minden viszonylagos, erre Maik is hamar rájön, főleg, amikor a sokkal reménytelenebb hátterű Csikkel hozza össze a sors. Ez a különbözőség azonban – mint utóbb kiderül – csak látszólagos.

Ha más-más okokból is, de mindketten kívül állnak az iskolai mikrokozmoszon, melyet az egyik megvetéssel vegyes cinizmussal szemlél, a másik inkább csak egykedvűen. Mind a kettőnek megváltás ez az út: Csikknek esélye nyílik arra, hogy végre emberi (netán baráti) kapcsolatot alakítson ki valakivel, Maik pedig kiszabadulhat a családi házból, amely még úgy is eléggé nyomasztó, hogy két hétig üresen tátong: a fiú anyja ugyanis az elvonón (hivatalosan, szépségfarmon) próbálja összekaparni magát a romjaiból, apja pedig Mona nevű bombázó titkárnőjével kéthetes „üzleti megbeszélésen” vesz részt.

A két fiú kiszakítva addigi környezetéből – különösen igaz ez Maikra – teljesen új szemmel csodálkozik rá a világra, és tapasztalja meg a saját bőrén, hogy nem feltétlenül úgy vannak a dolgok, ahogy mondjuk a felnőttek annak idején elmesélték. Nagyjából „ez volt a legizgalmasabb és legklasszabb hét egész eddigi életemben”, mondja Csikk, és ebben lényegében mind a ketten egyetértenek.

Mert menetközben persze az is kiderül, hogy a szülők, a tanárok, az iskolatársak által kidomborított és kettejük viszonyában többször (persze toleráns felnőttek lévén csak a négy fal között) felemlegetett különbség a valóságban mennyire nem állja meg a helyét. Csikk családját például egy helyen lényegében „valamiféle antiszociális, csöves szarként” jellemzik. „Aztán előállt a fazon az ifjúságvédelemtől, aki meglátogatott minket otthon, és elmondta, micsoda kőgazdag szülői házból származom, és hogy ott elhanyagolt és lezüllött állapotban leledzem, és az én családom végeredményben szintén egyfajta antiszociális szar.”

Herrndorf nagyon jól árnyal, és még csak véletlenül sem esik bele a közhelyek és totális végletek csapdájába. A felnőttek se mind fafejűek nála (mint sok tinikről szóló filmben vagy akár könyvben is), sőt vannak, akik nagyon is viccesen reagálnak a kamaszok időnként akár saját maguk számára is nehezen magyarázható tetteire (gondolok itt például az éjszaka közepén felcsörgetett pasasra).

A csak látszólagos könnyedséggel odavetett mondatokból építkező szöveg nagyon okosan és, azt gondolom, nagyon nagy érzékenységgel bontja ki, mit is gondol Maik és Csikk a barátságról, a szerelemről, vagy akár a halálról. Mindezt ráadásul úgy, hogy egy percig sem lesz csöpögős, kínos vagy mondjuk erőltetett. A legjobb talán az egészben, hogy Herrndorf megkímél minket az univerzális nagy igazságoktól, és nem akar semmiféle nehezen emészthető tanulságot letuszkolni a torkunkon. Ugyanolyan komolyan veszi az olvasóit, mint ahogy komolyan veszi saját regénye szereplőinek is – mások szemében akár csip-csup – problémáit.

Ugyanakkor nem is megy nagyon mélyre. Nem megy el a végsőkig (vagy még azon is túl), kesztyűs kézzel bánik szereplőivel, még akkor is, ha a kaland a kórházban, végeredményben pedig a bíróságon ér véget. Ha összességében kellene jellemeznem a könyvet, azt mondanám, kellemes. Herrndorf ugyanis nem vágja a szikéjét csontig, hogy fájjon: az önvizsgálat elmarad, a pellengérre állítottak megnyugodva hátradőlhetnek, de ami a legfurább, hogy mintha a végére magának a címszereplőnek a kezét is elengedte volna a szerző, némi hiányérzetet hagyva ezzel maga után.

Mindent összevetve azonban úgy gondolom, hogy a Semmi mellett a Csikk lehetne az a könyv, amelyet nagyon jól be lehetne passzintani az iskolai kötelezők közé. Az irodalmi kánonba bebetonozott, ám egy tizenévesnek gyakran keveset mondó, az ő gondolatait, érzelmeit kevésbé megmozgató szerzők mellett így legalább esélyt kaphatna egy-egy kortárs regény is. Csak úgy, a változatosság kedvéért…  

                                                                                                                            10/8