Nem hiszem, hogy van még olyan mondat, amit nem írtak le erről a regényről, így a szokásos recenzió helyett inkább csak néhány kósza benyomást rögzítenék.
Az első és legfontosabb talán a titok: mi az oka, hogy az 1924-es megjelenésű Pacsirta nyelvezete közel egy évszázad után is ennyire frissnek és mainak hat? Talán az, hogy Kosztolányi prózája mentes bármiféle sallangtól vagy magára húzott irodalmiaskodástól. Biztos kézzel irtott ki a szövegből minden fölösleges, a szöveget megterhelő, lehúzó szószerkezetet.
Legalábbis így képzelem.
Kosztolányi egyébként Írás az írásról című cikkében, amely 1933-ben a Pesti Hírlapban jelent meg, így vélekedik:
„Ha valaki elcsépelt, érdektelen, ködös dolgokat közöl gyarlóan, zavarosan élvezhetetlenül, azzal vigasztalja magát, hogy ’mély’. Mi legyünk szerények. Mindazt, ami lüktet bennünk, hozzuk lelkünk fényes felületére, hogy érzéki és megragadható legyen, mint az élet, a bonyolultat fejezzük ki lehetőleg egyszerűen, a homályost lehetőleg világosan, s hadd higgyék, hogy csak szellemesek vagyunk.”
| „– Nem alszom – mondta Ákos hepciásan. – Azért sem alszom. Most végre beszélni akarok. – Hát beszélj. – Mi őt nem szeretjük. – Kik? – Mi. – Hogy mondhatsz ilyent? – Igenis – kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. – Gyűlöljük őt. Utáljuk. – Megőrültél? – kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt. Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt. – Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, hogyha szegény akár ebben a pillanatban meg... Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.” (Kosztolányi Dezső: Pacsirta, Európa Könyvkiadó, 2007.) |
A Pacsirtában csak látszólag történnek a felszínen az események, igaz, a külső ingerek (így az ebéd a Magyar Királyban, a színház, a kártyaparti) mind-mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy az öregek lekaparják szemükről az egyre vastagodó hályogot, és szembenézzenek azzal, hogy mivé is lettek önként vállalt társas magányukban. Mert azért, hogy idáig fajultak az események, csak részben a csúnya és mások előtt szégyellt Pacsirta tehet.
A szülőknek és a lánynak is kényelmesebb azonban a másikra hárítani a felelősséget, és közben úgy tenni, mintha nem lenne, ami boldogabbá tenné őket, mint a napi rutin, és a tökéletes izoláció. És észre sem veszik, hogy elzártságukban, és a külvilág dacos elutasításában a saját lelkük és személyiségük is torzul. Könnyebb elviselni az életet, ha annak csak a nekik tetsző szeletét látják meg, még ha ez egy totálisan hamis képet is feltételez.
Az egyik legjobb példa erre, amikor Vajkay a kártyapartiról hazafelé jövet belebotlik a málnaszörpöt iszogató Cifra Gézába, akiben valaha – vélhetően alaptalanul – lányuk lehetséges jövendőbelijét látták a szülők. Az ittas Vajkay kimondottan goromba a fiatal férfival, köszönését sem fogadja. Az esetet azonban így meséli később a feleségének:
„– Te – mondta jelentősen –, megint láttam.
Az asszony tudta, kiről van szó.
– Igen?
– Ott ült a Baross kávéházban. Köszönt.
– És te?
– Visszaköszöntem. Hogy ne higgye. Ivott.
– Már iszik is – biggyesztette el száját Vajkayné.
– Mindig mondtam – szólt Ákos –, hogy nem lesz jó vége. Rossz bőrben van. Nem él az soká.”
A szülők számára talán nem is az a valódi tragédia, hogy lányuk távolléte alatt végre-valahára szembenézni kénytelenek az igazsággal, és talán még az sem, hogy ezután ennek tudatában kell tovább élniük szürke, lapos életüket. Mindezeknél valószínűleg sokkal fájdalmasabb, hogy a sértődöttségből, szégyenből és kispolgári gőgből emelt képzeletbeli – ám nagyon is valós következményekkel bíró – börtön kulcsát ők maguk hajították jó messzire.
Az igazi tragédiákhoz néha nem kell sok. És valószínűleg ez az, amit nagyon jól megragad Kosztolányi, akinek prózája a hangzatos nagyjelenetek helyett jelzésértékű mozzanatokkal, elejtett szavakkal, megvillanó szemekkel, apró rezzenésekkel érzékelteti csupán az udvarias felszín alatt forrongó indulatokat.
10/10
Utolsó kommentek