Egy ideje próbálom megfogni, hogy mitől annyira más az északiak gyerekirodalma, mint az összes többi, és a sok lehetséges válasz közül alapvetően egy olyan van, amely újra és újra a felszínre úszik. Mégpedig. A svéd, norvég és dán szerzőkben, akiknek a műveit valamennyire is ismerem, mintha meglenne az a képesség, hogy újra visszamenjenek gyereknek.
Nem tesznek úgy, mintha, hanem ők maguk is gyerekké válnak, és egy teljesen más perspektívából közelítenek a dolgokhoz. Ehhez pedig, azt hiszem, nagyon kell tisztelni a gyerekeket, és az egész gyerekkort úgy zusammen (meg az olvasót is, nem vitás). Ezek a szerzők ugyanis rendszerint nem egy teljesen irreális, fényes-habos álomvilágot próbálnak felépíteni (még akkor se, ha szereplőik nem valóságosak), hanem olyat, amely a gyerekek leghétköznapibb félelmeit próbálja meg feloldani, ezzel egyidejűleg pedig a legkisebbek vágyait, legtitkosabb gondolatait bontogatja ki.
Itt van például a Garmann nyara, amely kismillió irodalmi díjat bezsebelt már, képi világával és témaválasztásával mégis kissé szokatlanul hathat a szerintem konzervatívabb ízlésű magyar gyerekkönyv-piacon. Az író-illusztrátor Stian Hole ugyanis nem negédeskedik, nincsen jópofizás, meg aranyos nénikék, tökéletes cukorbabák. Helyette a címadó kisfiút meglátogatják a nénikéi, akik járókerettel botorkálnak és ősz szőrszálak nőnek az állukon. A bőrük ráncos és májfoltos, kíváncsiak mindenre, ugyanakkor boldogok, ha társaságban lehetnek.
Azután ott van anya és apa, akik reklámkompatibilis boldogság helyett nagyon is valós gondokkal küszködnek. Apa például, aki egy zenekarban hegedül, turnéra indul, és azon aggódik, mi lesz anyával és Garmann-nal, amíg ő távol van. Anya pedig az iskolába készülő Garmann miatt izgul (no, meg kicsit a fogorvos miatt is), és bár még nyár van, az ismeretlennel másnap szembenézni kénytelen hatéves kisfiúnak ugyancsak nehéz a szíve.
De hát mindenkinek vannak félelmei, ez természetes, üzeni Stian Hole, oldva ezzel az egyre fokozódó szorongást.
„’Szóval nemsokára meg fogsz halni?’ – kérdezi Garmann. Borghild néni az almafa ágai felé pillantva elmereng. ’Igen, valóban nem lehet sok hátra. – Megigazítja a ruháját. – Akkor szépen végighajtok az égbolton a Göncölszekéren, míg el nem érek egy nagy kapuhoz. Ott besétálok egy nagy kertbe, amely ugyanolyan csodás, mint a tiétek, csak egy kicsit nagyobb!’ ’Izgulsz?’ Borghild néni lassan bólint.” (Stian Hole: Garmann nyara, Scolar Kiadó, 2012.) |
Az elmúlás, a halál, a változás, és az ezekkel járó feszültségek, riadalmak talán első blikkre szokatlan témának tűnnek egy gyerekkönyvhöz, de, azt gondolom, ezeket a falakat nem csak az észak- és nyugat-európai, de a hazai szerzők némelyike is döntögeti már egy ideje. A szöveg mindehhez itt kimondottan finom, ezzel egyidejűleg lényegre törő, és híján van mindenféle fakszninak. Egyedül a halott kismadaras jelenetnél meg a darázstetemek emlegetésénél éreztem, hogy Hole a didaktikusság határát súrolja. De egy gyerekkönyvbe ennyi még talán belefér.
A realisztikus és komikus elemeket vegyítő, montázsszerű illusztrációi pedig egészen lenyűgözőek, ugyanakkor nem tudok nem arra gondolni, hogy Stian Hole bizonyos rajzaival kimondottan a meghökkentésre törekedett (nálam a pálmát Hanna és Johanna foghíjas kettőse viszi el), és éppen emiatt egyes pontokon nekem kicsit hatásvadásznak tűnnek.
A vége azonban kimondottan tetszik. Nincsen nagy katarzis, csak szépen lassan az utolsó laphoz érünk, ahol Garmann kicsit szomorkásan néz ki az ablakon. Még tizenhárom óra van hátra a sulikezdésig, és már nagyon izgul. A szerző a befejezésről így vallott egy interjúban: „A történet vége nyitott, akárcsak maga az élet. Minden vég ugyanakkor valami újnak a kezdete is egyben.”
Ahogy a Garmann nyara is valami újnak a kezdete volt, hiszen az első kötet után eredeti nyelven már két másik könyv is megjelent (a Garmann utcája és a Garmann titka).
10/8
Utolsó kommentek