Fehér Béla négy évig írta a Kossuthkiflit, de ez nem nagyon látszik. Szétesettségnek, töredezettségnek nyoma sincs. Sokkal inkább úgy tűnik, mintha egyetlen delíriumos-mágikus éjszakán vetette volna papírra az 1849 májusában Pozsonyból Debrecenbe tartó kompánia kalandjait. Swappach Amadé és kedvese, Estilla (már ezek a nevek, behalok) – többedmagukkal – egy zöld delizsánszon indulnak útnak, nyomukban pedig, hát, ha nem is szorosan, mindenesetre eléggé elszántan, a két atya, Swappach tanácsos és Vödric cukkerbakker. Utóbbiak egy gyászhintón.
Mi máson.
Útjukat katonák, szerencselovagok, szemfényvesztők, kémek és szellemek keresztezik, és az már csak ráadás (vagy sajátos hommage?), hogy a magyar irodalom egyes alakjai is fel-felbukkannak némely fordulóban.
A Kossuthkifliben a szabadságharcát vívó Magyarország hátországába kalauzol el minket a szerző, ahová az ágyúdörgések zaja csak messziről hallatszik. Ugyanakkor senki sem tudja függetleníteni magát attól, hogy az ország sorsa billenőben van, és vagy így, vagy úgy, de változások elé néz. A könyv azonban szerencsére nem veszi túl komolyan magát, a pátosznak még a látszatát is kerüli, és alapvetően a fonákját, mint a színét mutatja az akkori inkább vélt, mint valós eseményeknek.
Íme, egy példa:
„- Alig hiszek a fülemnek! – csodálkozott a tanácsos. – Maguk játszanak forradalmat, maguk óhajtották az egész ribilliót! Maga uszít Kossuthkiflivel, cukkerli!
- Mire céloz? Talán a kiflim miatt fosztogatják az utazókat?
- Ne csűrje-csavarja! Mi okból keresztelte a jó öreg pozsonyi diós kiflit Kossuthra?
- Üzleti fogásból. Ezen a néven jobban viszik, mint előtte bármikor. A rebelliót nem a kifli szülte, hanem éppen fordítva.
- Hiába okoskodik! Kossuth önnek sütemény, nekünk körmös sátán! – szögezte le a tanácsos.”
Néhány éve volt szerencsém egy osztrák történésszel beszélgetni: arra voltam kíváncsi, ők hogyan látják a mi forradalmunkat és szabadságharcunkat. Hát, ne legyenek illúzióink. Az osztrákokat nem nagyon töri a nyavalya azért, hogy minél többet tudjanak meg a közös történelem eme fejezetéről. És ha nagyon őszinték akarunk lenni, a politikán túl a magyar mindennapokban vagy akár a kortárs irodalomban sincs nagyon jelen ez az időszak.
Mindenesetre azt a fülszöveggel ellentétben erősen vitatnám, hogy hiteles történelmi regénnyel lenne dolgunk, de nem is gondolom, hogy a szerző erre törekedett volna.
Egy forrongó, időnként tótágast álló világba kalauzol el Fehér Béla, ahol gyászhuszárok adják-veszik a híreket, ahol még egy egyszerű cukrászmester is kémkedés gyanújába keveredhet, ahol a romantikus szerelem lázában égő fiatalok is ki-kikacsingathatnak egymás öleléséből, és ahol az elhunytak lelkei egy darabig még ott reszketnek a falra tapadva. A reáliák és a fantasztikum simán, a legkisebb görcs vagy erőlködés nélkül fonódnak itt egymásba.
És akkor még nem is szóltunk a nyelvről, amelynek a magam részéről olyan gyönyörűségeket köszönhetek, mint hepenyeges, botzenhajzli vagy eszkamotőr. A faszívű spitzelhundról már nem is beszélve.
„- Na, te maradék magyar! Mi az, hogy maradék magyar? Ha te maradék magyarnak mondod magad, akkor mi kifélék vagyunk? Papirosra festett magyarok? Gott erhaltéra csaholó magyarok? Szép magyarok? Ordas pofájúak? Díszmagyarok? Álmagyarok? Istentől elhagyott gyászmagyarok? Katolikusok, reformáltak, vagy zsidó magyarok? Maguknak ártó, mennyországtól elhagyott magyarok? Ebugatta, talpnyaló, törpe magyarok? Egymás máját zabáló, civakodó magyarok? Pártütő magyarok? Királycsináló magyarok? Népszellemben hívő, boldog magyarok? Vagy szárnyaszegettek? Ekébe fogott, mezítlábas magyarok? Román, tót, német, rác, horvát, ruszin magyarok? - Ennyi kérdésre ne reméljen választ! – legyintett Karola.” (Fehér Béla: Kossuthkifli, Magvető, 2012.) |
10/8
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
Utolsó kommentek