A magyarok kulturális-történelmi-urbanológiai szótárában, ha lenne ilyen, minden bizonnyal külön szócikket érdemelne a házmester. Aki jobb esetben csak kíváncsi és pofátlan, morog mindenért, tekintete a savanyú szagú nejlonfüggöny mögül szinte lyukat éget az udvaron áthaladók hátába, rosszabb esetben pedig még fel is nyom a történelmi helyzettől függően színeváltozó hatóságoknál. Mindenesetre mindenkiről tud mindent, leginkább, hogy mikor, kivel és hova, vagy hova nem.

A micisapka és/vagy az otthonka persze kötelező.

A prejudikáció jegyében a magyar ember nagyjából ennyit képzel a házmesterről, erről a hétköznapokból mára már kihalt emberfajról. És valami nagyon hasonlót gondolnak Michel asszonyról a párizsi Grenelle utca 7. elegáns, gazdag és pöffeszkedő lakói is. Persze ha gondolnak róla egyáltalán valamit, gyakran ugyanis észre sem veszik, vagy az egyszerűség kedvéért szimplán levegőnek nézik. Michel asszony itt lakik a földszinten, a macskájával, és szürke hétköznapjaiba látszólag csak a barátnőjével, a portugál takarítónővel folytatott cseverészései hoznak némi izgalmat. Kövér, kicsit lompos asszonyság, aki idegenkedve és némi megvetéssel szemléli a házban jövő-menőket.

Ez azonban csak a látszat: Michel asszony ugyanis korántsem olyan korlátolt, mint amilyennek mutatja magát. Lakása magányában filozófiai műveket és orosz irodalmat olvas, amúgy pedig odavan a tizenhetedik századi holland festészetért és teljesen bele van habarodva a japán rendező, Ozu filmjeibe. Michel asszonynak időről időre meglehetősen nagy erőfeszítésébe kerül, hogy hülyének tettesse magát, ami nagyjából egészen addig sikerül is neki, amíg egy titokzatos japán úr be nem költözik a negyedik emelet egyik megüresedett lakásába.

Előtte, és az ötödik emeleten lakó Paloma Josse előtt Michel asszony álarca minden igyekezete ellenére szépen lassan lemállik. Van egy pont ugyanis, amikor a tizenkét éves Paloma, aki már egy ideje gyanakodva méregeti a házmesternőt, nem csak nézi, de látja is őt. És hamar rájön, hogy a közönyös, időnként ellenséges maszk mögött (a sündisznó tüskéinek védelmében) egy érzékeny, intelligens, lelkileg kifinomult ember rejtőzik.

Rokonlélek. Paloma ugyanis bár családban él, legalább olyan magányos, mint az özvegy házmesternő. És roppant okos is, igaz, Michel asszonyhoz hasonlóan ő is jobbnak látja, ha ezt a tényt nem köti mások orrára. („Mindennap nagy súlyt fektetek rá, hogy a nővéremmel elhitessem, hogy hülye vagyok.”)

A kislány nem találja a helyét, és mivel tizenkét éve minden vélt bölcsességével úgy gondolja, hogy már nem is fogja, ezért elhatározza, hogy a tizenharmadik születésnapján begyógyszerezi magát, és felgyújtja a lakást. A negyedikre beköltöző titokzatos japán úr azonban alaposan megkavarja a Grenelle utca 7. lakóinak az életét, és a hatása alól sem Michel asszony, sem pedig Paloma nem tudja kivonni magát.

A „tizenkét éves széplélek” és az „elegáns sündisznó” csak látszólag különbözik egymástól, szellemi egymásra hangolódásuk ugyanakkor a ház lakóinak többsége előtt rejtve marad. Nem mintha ők ezt annyira bánnák. („… nagy hálát érzek iránta, és e kor, életkörülmények és társadalmi állapot szempontjából is aszimmetrikus kötődésnek a szabálytalansága sem képes beszennyezni ezt az érzelmet”.)

Kettőjük monológja adja tulajdonképpen a történetet, időnként más-más nézőpontból adva vissza ugyanazt az eseményt vagy jelentőségteljes mozzanatot.

Tagadhatatlan, hogy finom, elgondolkodtató regény gördült ki Muriel Barbery ujjai közül, akinek filozófus énje csak néha teng túl a kötetben (de azon az egy-egy ponton akkor nagyon). Ami nagy problémám volt viszont, hogy Michel asszony és Paloma narrációja és stílusa (különösen, amikor vad elmélkedésbe csapnak át) nem mindig különbözik, mintha túlságosan is ugyanazon a síkon és ugyanabban a tartományban mozognának. Mint amikor becsukod a szemed, de nem tudod eldönteni, hogy kinek a hangját hallod éppen.

Némiképp kidolgozatlannak éreztem a titokzatos japán szomszéd figuráját is, a nagy egymásratalálást pedig filmvászonra kívánkozóan közhelyesnek. Mindezek ellenére azonban hálás vagyok, hogy nem egy szirupos vacakot kanyarított elénk az írónő (volt egy pont ugyanis, amikor úgy éreztem, hogy ez a veszély nagyon is fenyeget). És bár arányérzéke időnként meg-megbicsaklani látszott, mindent összevetve kétségkívül egy elegáns történettel ajándékozott meg bennünket, melynek szereplői (a széplélek meg a sündisznó) olyan könnyedséggel boncolgatják az élet nagy kérdéseit, mintha csak a másnapi időjárást vagy a madeleine receptjét vitatnák meg.

                                                                                                                             10/7