Beteges, a maga perverzitásában mégis szuper ötlettel indít Murakami Rjú Castingja. Miután a főhős, a néhány éve megözvegyült és a nőkkel szemben meglehetősen magas elvárásokat támasztó Aojama önerőből nem találja a maga oldalbordáját, barátja javaslatára és hathatós közreműködésével meghallgatást rendez, melyen lányok tucatjai vonulnak fel abban a reményben, hogy majd szerepet kapnak Aojama és Josikava (a haver) fiktív filmjében.
Mert a produkció természetesen csak a fejekben létezik, a lányok azonban ezt nem tudják, így jönnek is szép számmal. Aojama figyelmét a sok szépség és önjelölt művésznő közül azonban csak egyetlenegy kelti fel, a törékeny és hányatott sorsú Jamaszaki Aszami. A férfi teljesen a hatása alá kerül, és addig ügyeskedik, míg randevúra nem hívja a fiatal nőt.
Találka találkát követ, és hiába a figyelmeztető jelek (egy furcsa haláleset, egy fiatal tolószékes férfi meglepett és megmagyarázhatatlan reakciója, meg egy rakás egymásnak ellentmondó állítás), Aojama teljesen beleesik Aszamiba, már közös életüket tervezgeti, de mielőtt a végső lépésre szánná el magát, vidéki kiruccanásra hívja a lányt. A szállodai szobában azonban a férfi egyedül ébred, és ekkor már teljesen bizonyos benne, hogy a nővel nincs minden teljesen rendben.
Az igazi nagy csattanó még csak ezután jön, de anélkül, hogy teljesen elspoilerezném, álljunk meg egyelőre ennyinél. Alapvetően tehát nagyon jól indít a Casting: van egy középkorú, hűtlen, de a felesége nélkül teljesen magára hagyatott pasas (ő Aojama), a meglepően értelmes kamasz fia, a színésznőjelölteket nagy elánnal felvonultató Josikava, meg a szépséges és titokzatos Jamaszaki Aszami. Az egész olyan, mint egy kamaradarab, térben és időben se futunk nagy köröket, főleg, mivel az egész eseményfüzért Aojama szemén keresztül látjuk.
A nagy felfutás után azonban mintha elfogyott volna a levegő, holott Murakami Rjú lelkiismeretesen hozza azokat a szexuális vagy (számomra leginkább) horrorisztikus elemeket, amelyeket egy valamirevaló szeinen-olvasó, gondolom, csak kívánhat magának. A kis extrák közül nekem a legjobban Aojama gasztro-filozófiai fejtegetései tetszettek a lelkierő és a fűszer kapcsolatáról, vagy arról, hogy egy szusibárban miért zavarja meg a kommunikáció menetét, ha a pulthoz telepedik egy szerelmespár (lásd a keretest).
„A pultnál ülve mindenki része lesz ennek a csoportnak. Néhány szusibárban az összes vendég a környéken lakik, és ismerik egymást. Kívülállóként komoly bátorság kell hozzá, hogy csak úgy besétálj egy ilyen helyre és leülj. Ezek zárt közösségek, ahol az összhang mindennél előbbre való. Senki sem ül szemben senkivel. A beszélgetés is csak a szakácson keresztül történik, aki olyan, mint egy karmester vagy moderátor. Például egy ilyen helyen az ember nem tudna nyugodtan kettesben lenni a szerelmével, mert azzal, hogy elkülönülnek, megmérgeznék az egész közeget.” (Murakami Rjú: Cating, Libri Kiadó, 2012.)
A szerző ugyanakkor nagy mélységekbe nem merül alá, a motivációkról, a lelki-pszichés háttérről és mozgatókról nagyon kevés információt kapunk, Murakami Rjú ugyanis az egyes fokozatokat átugorva simán csak belecsap a miszóba. (Spoileres, ha érdekel, jelöld ki: így például nem kapunk igazi magyarázatot arra, hogy a nő mitől kattant be hirtelen, mert az, hogy a férfi hazudott a fiáról, elég karcsú magyarázat, vagy arról, hogy hogyan történt ez a folyamat. Arról már nem is beszélve, hogy a végén hogyhogy hirtelen hazaállított a fiú?!)
A legnagyobb baj, hogy Murakami Rjú nem építi fel fokról fokra a végkifejletig vezető utat, szépen-okosan fokozva ezzel a feszültséget az olvasóban. És bár a történet csúcspontja igazán szemléletes, a befejezés összességében olyan, mint ha három egyszerű pontot rakott volna ki a sztori végére.
10/7
A könyvért köszönet a Librinek!
Utolsó kommentek