A kilencvenes évek elején jelent meg eredetileg a Riga kutyái, akkor, amikor Lettország kivált a Szovjetunióból és kikiáltotta a függetlenségét. Több mint húsz év telt el azóta, és úgy látszik a nagy skandináv-őrület kellett ahhoz, hogy tavaly végre magyarul is megjelenjen a regény.
A nagyjából tucatnyi Mankell-krimiben nyomozó Wallander felügyelőnek most – legalábbis kezdetben – egy látszatra nem túl csavaros, mégis rejtélyesnek tűnő esetnek kellene a végére járnia. Egy gumicsónakot sodornak ugyanis partra a hullámok, benne két holttesttel. A szálak Lettországba vezetnek, éppen ezért egy lett nyomozó, Liepa őrnagy érkezik a svéd városkába, hogy segítse Wallanderék munkáját. Néhány nap múlva azután hazautazik, az ügyet átveszik a lettek, és az egész végére talán pontot is tennének, ha nem jönne a hír: a lett őrnagyot hazaérkezése után nem sokkal brutálisan meggyilkolták.
Mire Wallander egyet néz, már a Riga felé tartó repülőgépen ücsörögve bámulja a felhőket, a valódi sokk azonban a landolás után fogadja. A változás időszakát élő Lettország ugyanis még erősen magán viseli a szovjet évtizedek bélyegét, és a viszonylagos jólétben és nyugalomban éldegélő nyugati polgár, így a sokat tapasztalt nyomozó is, végre testközelből tapasztalhatja meg a posztkommunizmus mindennapjait.
Mankell az összes klisét szépen ki is pipálja: van itt a külföldi után leskelődő ügynök, a szálloda bárjában a férfiakra tapadó olcsó prosti, és a boltok előtt hosszú sorokban várakozó lerobbant átlagpolgár. Persze, ilyen is volt, meg még ilyenebb, és a regényben ábrázoltakkal igazából nincs is nagy baj, sőt, kimondottan izgalmas, ahogy Wallander figuráján keresztül bepillantást nyerünk ebbe az ismeretlenül is nagyon ismerős világba.
„Megtette, amire kérték, aztán felállt. Kopogott a vasajtón, amit azonnal kinyitottak. A mosdóknál élénk volt a forgalom, de talán senki sem figyelt fel rá, hogy gyorsan kislisszolt a garázs felé.
Csupa titkos ki- meg bejárat ez az ország, gondolta magában. Úgy látszik, itt semmi sem történik nyíltan.” (Henning Mankell: Riga kutyái, M-érték Kiadó, 2012.)
Az persze hamar kiderül, hogy a gumicsónakban sodródó holttestek esete és Lieba őrnagy megölése szorosan összefügg, és a szálak egészen magasra, a legfelsőbb politikai és gazdasági körökig vezetnek. Wallander többször is megtehetné, hogy svéd állampolgársága fedezékébe bújva kihátrál az ügyből, lelkiismerete, nyomozói ösztöne, no meg a szépséges özvegy iránti szimpátiája miatt azonban mégis fejest ugrik az egészbe.
Wallander ráadásul a legtöbb detektívfigurával ellentétben egy kimondottan érzékeny, filozofikus, tépelődő alkat, ami nagyon jól reflektál arra a bizonytalanságra, ahogy a nyugati világ annak idején a felbomló Szovjetunió és úgy általában az újjászerveződő keleti blokk iránt érzett. Nem egy szuperhős, hanem egy időnként elbizonytalanodó fickó, aki ráadásul irodalmi kollégáival ellentétben még kínos szakmai hibát is vét.
De talán éppen ezért szerethető figura. Wallander és Lettország együtt nagyon jó párosítás, és a történet kétharmadáig úgy is éreztem, hogy kiválóan működik közöttük a kémia. Henning Mankell azonban mindenképp csavarni akart még egyet a történeten, ezzel azonban nem igazán tett jót a saját regényének, főleg úgy, hogy a csúcsjelenet annyira kiszámítható fordulatokat vesz, hogy a remélt izgalom helyét már csak némi ingerült unalom veszi át.
Pedig jó lett volna ez, és közel is volt hozzá, hogy az legyen – egy szőrösebb szívű író (vagy szerkesztő énje), a delete gomb erőteljes nyomkodása és ennek eredményeként egy feszesebb történetvezetés, kétség nem fér hozzá, csak a regény hasznára válhatott volna.
10/7
Utolsó kommentek