Ha F. Scott Fitzgerald az elveszett nemzedék, az illúzióját veszített és nem ritkán lecsúszóban lévő felső-középosztály krónikása, akkor Dashiell Hammett is feltétlenül ugyanez, legfeljebb alulnézetből. Az ő szereplői szinte kivétel nélkül a társadalmon kívül, vagy annak legszélén helyezkednek el, még úgy is, ha ránézésre a közösség megbecsült tagjainak számítanak.
Morálisan ugyanakkor mindegyikük egy hulla; gátlás nélkül gázolnak át mindenen és mindenkin, csak hogy fedezni tudják bűneiket. Ezek már nem azok a kifinomult arisztokrata vagy polgári származású elkövetők, akik két gyilkosság között ujjaik közé csippentik a porceláncsészéket, és mézesmázosan a szemébe hazudnak Miss Marple-nak.
Dashiell Hammett ugyanis korábbi magánnyomozói tapasztalatait felhasználva kilépett a klasszikus krimik addig ismert kulisszái mögül, és minimalista szófűzésű történeteit az utcákra, füstös csehókba, kétes hírű bérházakba, és sivár szállodaszobákba álmodta meg. Ezzel pedig nem csak egy műfaj alapjait vetette meg, de létrehozott egy olyan karaktert is, aki addig teljességgel ismeretlen volt a krimiirodalomban.
Sam Spade vagy a Kontinentális Detektívügynökség közelebbről nem nevesített nyomozója nem éppen kifinomult, elmélyült analízisre hajlamos alakok. A saját erkölcsi értékrendjükhez szívósan ragaszkodó (ebből kifolyólag a hivatalos rendfenntartókkal is nem ritkán konfrontálódó) figurák ők, akik gyakran használják az öklüket, és addig nem nyugszanak, amíg nyakon nem csípik a valódi elkövetőket.
A férfi, akit Spade-nek hívtak történetei jobbára a legendás Black Mask magazinban jelentek meg a húszas-harmincas évek derekán. Nem igaz, hogy a rövidebb műfaj nem kedvez a kriminek, még úgy sem, hogy a kötetben megjelent elbeszélések, novellák minősége eléggé hullámzó. Nem is igazi krimi mindegyik: A haramia asszonya vagy A férfi, aki megölte Dan Odamst című történetek (és még tudnék párat) picit ki is lógnak a kötetből, még úgy is, ha hangulatilag, főleg ez utóbbi, nagyon erős.
Hammettnek pedig éppen ez az egyik legnagyobb erénye: piszok jól ért ahhoz, hogy pár szóval felfesse körénk az adott kor, az adott napszak és helyszín miliőjét. Így az olvasó is vele együtt szívhatja a cigarettafüstöt, húzhatja félre a fejét az elröpülő revolvergolyók elől, és járhat a lába az utcára kiszűrődő jazzfutamok dallamára. Párbeszédei tömörek, feszesek és lényegre törőek, leírásai pedig ugyancsak a legszükségesebbekre szorítkoznak.
„– Értem – feleltem. – Engem sem hozott lázba ez a megbízás, de ha már itt vagyok, elvégzem a munkám. Dolgozni jöttem.
– A komolyság és az őszinteség – húzta le cinikus mosollyal ajkát a fogairól, miközben felálltunk – dicséretre méltó tulajdonságok.
– Ezt hallottam én is – morogtam.” (Dashiell Hammett: A férfi, akit Spade-nek hívtak, Agave Könyvek, 2008.)
A novellák közül mindenképpen ki kell emelni a legutolsót, amely az angol nyelvű kiadás címadója is egyben (Nightmare Town – A lidérces álmok), és amely több műfaj jellegzetességeit is ötvözi. Ez egy igazi hibrid-darab, amelynek elolvasása után a gótikus, a határvidék- vagy a misztikus regények kedvelői is megnyalhatják mind a tíz ujjukat.
Az elveszett nemzedék kifejezés állítólag Gertrude Steinhez köthető. Ugyanő azt állította Hammettről, hogy egyike a legjobb kortárs íróknak. Akárhogy is, A férfi, akit Spade-nek hívtak nagyon jó bemelegítés Dashiell Hammetthez, bár az igazi nagy dobás mégsem ez volt tőle.
De nyugi, jön az is.
10/7
Utolsó kommentek