Van abban valami egészen megrázó, ha egy történet rögtön a megmásíthatatlan véggel kezdődik. Heyman Éva naplója ugyanis annyi élni akarással van tele, hogy rögtön a felütésnél akár még teljes szívvel bízhatnánk is a szerencsés megmenekülésben. Az esély ugyanis arra (és mindenekelőtt a remény persze), hogy a tizenhárom éves kislány túléli a borzalmakat, és felnőtt korában fotóriporterként járja majd a világot, ekkor még benne rejtőzik a sorokban.

Az édesanya, Zsolt Ágnes előszava azonban minden kétséget eloszlat: bekövetkezett ugyanis az, amitől Éva 1941 óta („mióta barátnőjét, a kis Münzer Mártát (…) jóformán a tejszínhabos eper mellől vagonba tették”) rettegett. A kislányt családtagjaival, ismerőseivel együtt Auschwitzba deportálták, ahol a szemtanúk szerint „maga Mengele tuszkolta fel a halálautóra”.

1944 februárjában azonban, amikor a napló kezdődik, a nagyszülői ház még viszonylagos védettséget nyújt a gyereknek, bár a háború hangjai már ide is behallatszanak. Éva azonban igyekszik élni a tizenévesek mindennapjait: iskolába jár, meg uzsonnára a barátnőihez, örül a kitűnő félévi bizonyítványnak, titokban pedig Vadas Pistáról ábrándozik.

A normalitás máza azonban már erősen repedezett (a fasizmus előtörése, a zsidótörvények, egyáltalán, hogy ki számít zsidónak és ki nem, a munkaszolgálat réme mind-mind erősen foglalkoztatja a kislányt), hogy azután a tavasz közeledtével diribdarabjaira hulljon az addig jól ismert és viszonylagos biztonságot adó kicsiny világa.

Fokozatosan fosztják meg a kislányt azoktól, akik és amik a legdrágábbak neki. Elhurcolják a barátnőjét, letartóztatják az apukáját, elviszik a piros biciklijét, amelyre hosszú hónapokig gyűjtögette a család a pénzt, kifosztják gyermekkora színhelyét, majd kiebrudalják őket a lakásukból. A család idegei is ekkora már teljesen felmondják a szolgálatot: a nagypapa egyik napról a másikra szinte összemegy, a nagymama hisztérikus rohamokban tör ki, az anya egyfolytában attól retteg, hogy férjét, Éva nevelőapját, is bármikor elvihetik. És végül az utolsó reményük is odalesz.

Évának nincsenek különösebb illúziói, elejtett szavakból, félmondatokból ugyanis tudja, mi történhetett a Lengyelországba hurcolt kis barátnőjével, és tudja azt is, hogy rá és a családjára is ugyanez a sors várhat. Éva azonban élni akar, talán nem is akar semmit sem ennél jobban. Életszeretete és élni akarása szinte süt a lapokból. 1944 márciusában a következőket jegyzi fel a naplójába: „Alig tudok írni, mert mindig arra gondolok, hogy mi lesz, ha mégis bombázzák Váradot. Én élni akarok mindenáron”.

Az, hogy Heyman Éva naplója fennmaradt, Szabó Mariskának köszönhető, aki évekig a család szakácsnőjeként dolgozott. A deportálás előtti napokban az egyik csendőr beengedte az asszonyt a váradi gettó falai közé, Éva vélhetően ekkor bízta legdrágább kincsét a szakácsnőre.

„Különben ma este hallottuk a rádióban, hogy Béla bácsi összes regényeit valami zúzdába viszik Pesten, mert az ő könyveit többé nem olvashatja senki, az árt az embereknek. De nemcsak a Béla bácsi könyvei ártanak, hanem másokéi is. Például Molnár Ferenc, akitől már én is olvastam „A Pál utcai fiúk”-at. Hogy abban mi árthat az embereknek, azt igazán nem tudom. Én úgy sírtam, amikor a kis Nemecsek meghal a könyvben. Én különben is mindig sírok, ha valahol olvasom, hogy valaki meghal. Én nem akarok meghalni, mert én még alig éltem!” (Zsolt Ágnes: Éva lányom, XXI. Század Kiadó, 2011.)

A családból egyedül Éva anyja, Ágnes és férje, Zsolt Béla élték túl a háború borzalmait (a kislány által csak Béla bácsinak nevezett író-újságíróról néhány éve itt jelent meg egy nagyobb összegzés), ők előbb Bergen-Belsenbe, majd Svájcba kerültek. Heyman Éva naplója 1948-ban jelent meg először, ez után nem sokkal Zsolt Ágnes mély depresszióba süppedt, majd öngyilkos lett.

Ehhez nagyon nincs mit hozzátenni. Talán még annyit, hogy itt és most nem pontozok.