Fikció és valóság keveredik Irvin D. Yalom Amikor Nietzsche sírt című könyvében. A regényben ábrázoltak akár így és ilyenformán is megtörténhettek volna, de hogy nem történtek, az végeredményben semmit sem von le az olvasás élményéből.

Alapvetően azt gondolom, hogy nem is egy, hanem rögtön két rettentő nehéz téma kibontására vállalkozott Yalom, a filozófia és a pszichoanalitika sem tartozik ugyanis a könnyen emészthető falatok közé. Míg azonban az egyik tudományterület évezredes múltra tekint vissza, történetünk idején (1882-ben járunk, Bécsben) a pszichológiát, a lelki bajok gyógyítását legfeljebb bogaras ötletként könyvelték el a kor neves tudósai. Pályakezdő orvosként ekkor még Sigmund Freud is csak kvázi hobbiból érdeklődik a lélek, az álmok, a tudatalatti titkai iránt.

Még mentora, Josef Breuer is baráti elnézéssel emlegeti fel, és nevetségesnek nevezi ezt az „érzékeny manót”, aki Freud szerint „bennünk lakik, bonyolult álmokat költ, és eltakarja őket a tudatos elménk elől”. Breuer egyébként történetünk egyik főhőse (Freud itt és most csak mellékalak), akit egy titokzatos, gyönyörű és öntörvényű orosz nő egy szép napon azzal keres fel, hogy kezelje a rossz lelki állapotba került és az öngyilkosság gondolatával kacérkodó Nietzschét. Breuer a maga számára is meglepő módon elvállalja a megbízást (nem kell ezen csodálkozni, az efféle terápiáknak semmiféle előzménye nem volt még ekkor), dolgát pedig bonyolítja, hogy a filozófusnak még csak sejtenie sem szabad, hogy a szívét összetörő nő, Lou Salomé kérésére foglalkozik vele.

                                  Lou Salomé, Paul Rée és Friedrich Nietzsche (a képre több utalás történik a regényben)

Olvasóként egy teljesen új módszer (Breuer megfogalmazásában az úgynevezett beszélgetős kúra) megszületésének lehetünk a szemtanúi, amelynek során elég nehéz eldönteni, hogy akkor most ki is a beteg és ki a gyógyító. Breuer doktor ugyanis a középkorúakra jellemző midlife-válsággal küszködik: hiába van ugyanis ragyogó praxisa, csodálatos felesége, biztos egzisztenciája, hiába a társadalmi megbecsültség, ha ő maga egy úgy érzi, erről a csúcsról már csak lefelé vezet az út. Mindemellett reménytelenül szerelmes egykori páciensébe, Bertha Pappenheimbe (a neveket csak azért említem, mert mindegyikük kivétel nélkül létező, valódi személy volt), és egyszerűen nem tud szabadulni a „mi lett volna, ha”, a „mi lenne, ha” kezdetű feltételezések bűvköréből.

                                                                         Josef Breuer

A két férfi lassan kibontakozó barátsága, az életről, halálról szóló fejtegetéseik képezik a könyv igazi fundamentumát. A háttérben felsejlik a 19. századvégi Bécs, amely távolról sem olyan kedélyes, mint első blikkre gondolnánk, a burkolt vagy nyílt antiszemitizmus ugyanis már most sokszor megnehezíti hőseink (például Breuer vagy Freud életét). Ugyanakkor nagyon is macsó társadalom ez, melyben a nők csak nagyon ritkán élhetnek a férfiakéval (ahogy a regény egyik szereplője fogalmaz, „egy férfi szabadságával”) egyenrangú életet, és ha mégis így tesznek, gyakran nyílt megvetés tárgyai lehetnek.

„A figyelem középpontjában lenni olyan mélyreható öröm, hogy Breuer doktor úgy vélte, az öregségben, a magárahagyatottságban, a barátok távozásában igazi fájdalmat  éppen az aprólékos figyelemnek ez a hiánya jelent – az a rémisztő élmény, hogy az életünket senki se kíséri a figyelmével.” (Irvin D. Yalom Amikor Nietzsche sírt – A szenvedély regénye, Park Könyvkiadó, 2012.)

Yalom időnként nagyon kevéssel is nagyon sokat tud elmondani egy-egy személyről vagy akár társadalmi helyzetről. Így például a jómódú és beérkezett Breuer doktor fizetésnél soha nem nézi meg, hogy milyen címletű bankót nyom a pincér kezébe, amikor pedig asszisztense arról kérdezi, hogy a női vagy a férfi beteget küldje-e be előbb, azt válaszolja: „Küldje Hauptmann urat. Neki vissza kell mennie dolgozni.”

                                                                 Bertha Pappenheim

Amit kicsit sérelmezek, hogy Yalom a végén talán túl könnyen (bár nagyon ötletes csavarral) szabadítja meg Breuer doktort a démonaitól. Erről a csavarról nem tudok és nem is akarok többet mondani anélkül, hogy lelőném a poént, a magam részéről azonban ezt a részt jobban kifuttattam volna, a nagy záróbeszélgetést pedig talán egy picit feszesebbre vettem volna. Kicsit hiányzott a korabeli társadalmi viszonyok erőteljesebb felfestése is, de ha abból indulunk ki, hogy ez a könyv alapvetően inkább a belső, lelki régiók felfedezésére irányul, sem pedig a külsőére, akkor ezen sincs nagyon mit csodálkozni.

A könyv alapján egyébként 2007-ben film is készült, Breuer doktort Ben Cross, Nietzschét pedig Armand Assante alakítja.

                                                                                                                                  10/8


A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!