Ha csak egy Twitter-bejegyzésnyi helyem lenne, azt mondanám, hogy Gerald Murnane könyve nem más, mint óda az ausztrál pusztákhoz. Ennél azonban nyilván többről van szó. A könyv 1982-ben jelent meg angolul, de ez nem nagyon érződik rajta. Ennek legfőbb oka, hogy Murnane az egész cselekményt (már ha beszélhetünk ilyenről) kiragadta a tér és az idő fogságából. 
Ausztráliában járunk, annak is egy távoli szegletében, ahol név és jóformán arc nélküli figurák vesznek körül bennünket. Az, hogy az olvasó tudatában van ennek a ténynek (nevezetesen annak, hogy a könyv történetesen nem egy afrikai vagy mondjuk ázsiai pusztaság közepén játszódik), csak annak köszönhető, hogy szerzőnk tudatja ezt velünk, ezentúl azonban látszólag ódzkodik attól, hogy a valóságoshoz kötődő konkrét információkkal terheljen/segítsen bennünket.
Hiszen alapvetően nem is a külső történéseken van a hangsúly, melyek lényegében nincsenek is. Nagyjából arról van szó, hogy egy reménybeli filmes, aki a puszták mibenlétét akarja megörökíteni („… egy olyan film megalkotására készültem, amellyel meg akartam mutatni azt, amit csak én láthattam, és senki más”), egy gazdag mecénás udvarházába költözik. Éveket tölt azzal, hogy soha meg nem valósuló projektjén, ennek révén pedig – metaforák, párhuzamok egész során át – a pusztákról elmélkedjék.
Világszemléletének az alfája és ómegája ez. Az őt körülvevő és érdeklő dolgokat – de még az elvontabbakat is, mint az idő vagy a művészet fogalma – a pusztákon keresztül értelmezi, mindent azokhoz viszonyít. Teszi mindezt azonban úgy, hogy ő maga alig mozdul ki a házból, fejtegetéseit így sokkal inkább egyfajta transzcendentális eszmefuttatásnak tekinthetjük, mint egy olyan ember összegző gondolatainak, aki nap nap után a saját bőrén tapasztalja meg a puszták természeti erejét és szépségeit.
Megmondom őszintén: alaposan megküzdöttem ezzel a könyvvel, amely inkább tekinthető filozófiai fejtegetések, elmélkedések láncolatának, mint regénynek. Befogadását a cselekmény és a párbeszédek szinte teljes hiánya sem könnyíti meg, Murnane hosszú, kacskaringós mondatainak ugyanakkor érdemes újra és újra nekifutni. Ezzel egyidejűleg azonban azt kívánom, bárcsak ismeretlen narrátorunk hagyta volna gyakrabban maga mögött a kötetek százaival zsúfolt könyvtárát, és állt volna elébe mindannak, amit a puszták – a szimpla elmélkedéseken túl – nyújtani tudott volna számára.
„A tengerpart még mindig ötszáz mérföldnyire húzódott, és többségünk tisztában volt vele, hogy talán soha életében nem fog eljutni oda. De ahogy dél fele néztünk, viszketni kezdett a bőrünk – és azt mondtuk magunknak, hogy ezt a viszketést nem csillapíthatja semmi más, csak a sós fuvallatok és a dagály hullámai. És néhányan közülünk azt bizonygatták, hogy a nők sápadt bőre, amelyet a házasság ígért nekünk, csak még kívánatosabb lesz, ha előbb kiélvezzük azokat a naptól barna hasakat és combokat, amelyeken a napolaj áttetsző rétegébe durva homokszemcsék tapadnak.” (Gerald Murnane: Puszták, Libri Kiadó, 2012.)
És végezetül még egy szót a külcsínről. Már a Bunkerzsúr borítója is nagyon tetszett, de azt kell mondanom, hogy a Puszták „ruhája” az, ami a maga vonalvezetésével és minimalizmusával igazán lenyűgözött. Bár, teszem hozzá, annyiban talán kicsit félrevezető lehet, hogy emlékeim szerint egyetlen árva ló sem szerepelt a könyvben, ennek ellenére a grafika telitalálat. Jegyezzük meg a nevet, Réczey Zoltán, innen üzenem neki, hogy még, még, még…
10/6
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Utolsó kommentek