És igen, visszatért. Dávid Veron némi abbáziai és pesti kitérő után ismét Ókanizsa utcáit koptatja. Ha még azonban csak ennyi lenne: ahová ugyanis a kisasszony beteszi a lábát, ott, kis túlzással, hulla terem. Ráadásul most jó esélyei vannak annak is, hogy ezúttal az ő kezén kattanjon a bilincs, hacsak villámgyorsan nem deríti ki, hogy ki vagy kik végeztek egykori kérője, Remete Pista hites menyasszonyával. És másokkal.

A borostyán hárfa a harmadik a Dávid Veron-sorozat kötetei közül, és azt gondolom, mind közül a legjobb. Kiforrott, minden ízében kidolgozott, élvezetes olvasmány. Mondom ezt úgy (kedves Veron-rajongók, ide lehet dobni a köveket), hogy nekem az első rész annyira azért nem tetszett. Szép volt, jó volt, de valahogy mégsem éreztem annyira gömbölyűnek az egész sztorit. Azután jött a második rész (ez volt A türkiz hegedű), amelyet a rajongók egy része fanyalgással fogadott, viszont nekem már jobban tetszett az elsőnél.

Azt gondolom, hogy talán a harmadik kötetre érett be igazán Baráth Katalin írói stílusa: teljes mértékben birtokában van a hangnak (amely szerencsésen egyensúlyoz a jó értelemben vett finomkodás és a modorosság vékony határmezsgyéjén, az előző javára billentve a mérleg nyelvét), és teljes egészében ura a cselekménynek. Az első részből már ismert főbb ókanizsai figurák mellett láthatólag nagy hangsúlyt fordított a mellékalakok felfestésére, így maradhat emlékezetes például Juliána grófné vagy a rend önkéntes őrének felcsapó Peiacu alakja.

Nagyra értékelem a szövegben rejlő apró irodalmi és történelmi utalásokat, és azt a rengeteg információmorzsát (legyen az egy-egy név, jellegzetes épület vagy sajtótermék említése), amely révén, ha csak néhány órára is, valós viszonyok közé helyezi a fikciót. Mindig is úgy gondoltam (és most sincs másként), hogy nagyon kell ismerni és/vagy szeretni az adott korszakot ahhoz, hogy az ember ennyi adat birtokába jusson, és az már valóban csak az adott író tehetségén múlik, hogy úgy adagolja olvasóinak, hogy ne akadjon a torkukon a sok információfalat.

A bűnesetek, illetve azok felgöngyölítése mellett egyébként van még egy hangsúlyos eleme a regénynek, ez pedig a századelőn még éppen csak éledező, szárnyait bontogató mozi. „A rév” című némafilmnek (amely cselekménye alapján inkább tűnik a műfaj kifigurázásának) kulcsszerepe van a rejtély megoldásában, nem csoda hát, ha Veron még attól sem riad, hogy besurranó tolvaj módjára elemeljen egy filmtekercset Lifka Sándor szabadkai mozgójából.

„Péter attól tartott, megsértette a lányt, de Annuska jó természetét ismerve nem volt kétsége afelől, hogy egy forró, habos kakaóval ki tudja engesztelni. Amivel ismét csak azt a világszerte hangoztatott tételt bizonyította, hogy férfiembernek pontosan annyira otthonos tájék a női lélek, mint magyar politikusnak a diplomácia.” (Baráth Katalin: A borostyán hárfa, Agave Könyvek, 2012.)

Ha van valami, ami nem tetszik, azok a számomra kissé erőltetettnek tűnő címek (itt is, és az előző kötetnél is), de ez, gondolom, már a brand része, és így lehet, hogy egyfajta (kiadói? olvasói?) elvárás is… (Részemről amúgy nem.)

Akárhogy is, ha hinni lehet az írónőnek, akkor egy Dávid Veron-sztori még biztosan lesz.

Várjuk, várjuk…

                                                                                                                                   10/9