„Hallottátok, hogy a mi kis Desirée-nk bekapta a legyet? Úgy örülök, öreglány, hogy végre...”
A furcsa pár nagyjából ott folytatja, ahol A pasi a szomszéd sír mellőlben abbahagyta. Benny főhadiszállása még mindig az istálló, Desirée pedig még mindig a városi szinglicsajok életét éli. Csakhogy van egy megállapodás közöttük: három a svéd igazság, és ennyi együttlétet engedélyez magának párosunk, abban bízva, hogy a nő végre teherbe esik.
És lőn.
Egy valamit azonban nem vettek számításba, nevezetesen, hogy az érzelmeket kiiktatni nem tudják, megint egymásba habarodik a két szerencsétlen, sőt, a helyzetet súlyosbítandó még össze is költöznek. A derűs napokat hamarosan viharosabbak váltják (lásd a fejezetcímeket), a falusi mindennapok, a nonstop figyelmet kívánó kisbaba és a túltengő hormonok ugyanis mindegyikük idegeit próbára teszik.
Többször érzik azt mind a ketten, hogy a dolog egészen egyszerűen nem működik közöttük, hogy a világuk annyira távol esik egymástól, hogy nincs az a híd, amely összeköthetné őket megint. Miközben Benny a teheneivel, a bürokráciával meg az EU-s jogszabályokkal kínlódik, addig Desirée-nek egy merőben új élethelyzetre kell berendezkednie, amelyben időnként mintha eredendően kódolva lenne a frusztráció és a kétségbeesés.
Katarina Mazetti az első kötetben már megvillantott humorával mutatja be hősei vergődését, vigyázva ugyanakkor, hogy még csak véletlenül se forduljon az egész valami szirupos-nyálas ömlengésbe. A páros ugyanis valódi magánéleti drámákat (és egy majdnem-tragédiát) él át, nem lehet nem együtt érezni, és esetenként együtt röhögni velük (rajtuk).
„– Senki sincs itthon?
– De, én itthon vagyok – csodálkozott Desirée.
– Jó, de a tulajdonos…
– Én vagyok az egyik tulajdonos.
– Jó, de az, aki itt dolgozik!
Desirée kezdett begurulni.
– Én itt dolgozom! Épp most fejtem meg a teheneket!
– Jóó, de egy férfi – bökte ki végül a pasas.
Áldhatják a szerencséjüket, hogy ép bőrrel megúszták. Desirée ugyanis épp egy vasvillát tartott a kezében.” (Katarina Mazetti: Családi sírbolt, Park Könyvkiadó, 2012.)
Mert minden fogcsikorgatás, átkozódás, síróroham ellenére a Családi sírbolt kimondottan humoros, okosan felépített könyv, mely magasan veri az első kötet színvonalát. A pasi a szomszéd sír mellől végtelenített és sokszor idegesítő násztánca helyett itt Benny és Desirée együtt – néha zokogva, néha nevetve – kutyagol végig a társas mindennapok valamennyi stációján, és lesz megannyi tapasztalattal gazdagabb. A rózsaszín köd eloszlik, a vérgombóc megmarad.
A svéd humor pedig minden hiedelemmel ellentétben létezik. Csak keresni kell.
10/8
Utolsó kommentek