A noir egyik alapdarabja A postás mindig kétszer csenget, amely amellett, hogy lefektette a műfaj legfontosabb alapköveit, egy ponton mégis jelentősen eltér a zsáner legismertebb alkotásaitól.
Eredetileg 1934-ben jelent meg A postás mindig kétszer csenget, ez volt James M. Cain első regénye, ami azután sok-sok filmes és színházi feldolgozást ért meg. A legismertebbek között tartják számon a Lana Turner-es 1946-os verziót, valamint az 1981-eset, melyben Jack Nicholson és Jessica Lange alakította Chamberst és Corát. Van egy magyar változat is, a Szenvedély (1998.), Bánsági Ildikó és Derzsi János főszereplésével, erről azonban részletet nem, csak néhány képet meg a plakátot találtam.
Maga a kötet eléggé karcsú (az én kiadványom nincs 150 oldal se), mégis nagyobbat üt, mint sok más, oldalakon keresztül görgetett bűnügyi regény. A sztori szerint Frank Chambers véletlenül vetődik el Nick Papadakis útszéli büféjébe. Munkába áll nála, majd rövid időn belül összeszűri a levet a tulaj feleségével, Corával. Ők ketten úgy határoznak, hogy elteszik láb alól Nicket, egy malőr miatt viszont az egész gyilkossági kísérlet meghiúsul. Az amnéziás Nick jóformán nem emlékszik semmire, visszaveszi Chamberst, aki újabb kísérletet tesz arra, hogy félreállítsa a görögöt.
A postás mindig kétszer csenget a bűnt és a bűnhődést teljesen új kontextusba helyezi, emellett két lábbal tapos az amerikai életmód alapkövének tartott puritán értékekre (úgymint összetartás, házastársi hűség, a család szentsége, a munka becsülete), mindezt ráadásul úgy, hogy az egész sztorit az elkövető szemszögéből bontja ki.
Ez talán az a pont, ahol Cain regénye leginkább különbözik a zsáner többi nagyágyújának, így például Hammettnek vagy Chandlernek a műveitől. Míg ugyanis náluk a bűn üldözői (Marlowe, Sam Spade vagy a Kontinentális Detektívügynökség nyomozója) azok, akik szépen elvarrják a szálakat, itt a halálsoron veszteglő Chambers az, aki feltárja a gyilkosság részleteit.
Ami nem is egyetlen gyilkosság, hiszen a szóban forgó bűncselekmények tárháza elég változatos: van itt gyilkossági kísérlet, majd előre megfontolt szándékkal (és nyereségvágyból) elkövetett emberölés, gondatlanságból elkövetett emberölés, biztosítási csalás, hamis tanúzás, zsarolás. A házastársi hűtlenség már csak ráadás. Cainnél ráadásul a jófiúk se makulátlanok, és céljuk elérése érdekében nem riadnak vissza a piszkos módszerektől sem (ami mondjuk általában elmondható az egész noirról).
Miután az eseményeket Frank Chambers, a csavargó szemszögéből tudjuk meg, ezért maga a nyelvezet sem túlzottan cizellált. Egyszerű, célratörő, és brutálisan őszinte. Vagy inkább csak brutális – a fülszöveg szerint, amikor először megjelent a regény Bostonban, akkor erőszakos és erotikus tartalma miatt a kötet azonnal feketelistára került.
„– Cora, mit szólnál hozzá, ha lelépnénk, te meg én?
– Már gondoltam rá. Sokszor gondolok rá.
– Ejtjük a görögöt, és megpattanunk. Egyszerűen megpattanunk.
– Hová?
– Bárhová. Érdekel is az minket.
– Bárhová. Bárhová. És te tudod, hogy az hol van?
– Mindenhol. Bárhol, mi döntjük el.”
(James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget, Európa Könyvkiadó, 2007.)
Van a regényben valami kimondottan nyugtalanító. Itt ugyanis elmarad a feloldozás: még ha a rossz el is nyeri büntetését, az olvasó akkor sem dőlhet nyugodtan hátra a karosszékében, hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy Chambers végül nem azért lakol, amit végeredményben elkövetett. Az igazi, a cselekménysorozatot elindító bűn tehát megtorlatlan marad. Ez pedig nyolcvan éve alapvetően rengethette meg az olvasók hitét saját kis kompakt és kiszámítható világukban, ahol a jó és a rossz párviadalában addig mindig a jó került ki győztesen. Cain azonban megmutatta, hogy ez nem feltétlenül van így.
10/9
Utolsó kommentek