Az angol bulvársajtó napok óta annak a két (skót és északír) lánynak a történetével van tele, akiket a limai reptéren hat kiló kokain csempészése miatt tartóztattak le, és akik alsó hangon is huszonöt év börtönre számíthatnak valamelyik perui női börtönben. Valószínűleg nem is ragadt volna meg bennem az eset, ha nem épp akkor fejeztem volna be Don Winslow Drogháború című könyvét, amely teljesen átrajzolta bennem azt a képet, amit erről az egészről eddig gondoltam. Ha gondoltam egyáltalán.
A B-kategóriás moziknak köszönhetően az emberekben nagyjából ugyanaz a sztereotípia él a dél- és közép-amerikai kokainbárókról. Nyilván egy nagy haciendán tengetik a napjaikat, egy csapat fegyveres védelmében, drága kubai szivart szívnak, helyre kis feleséget tartanak, kezük egyetlen intésére pedig százak feje hullik a porba. Ettől túlzottan nem tér el Winslow drogbárós portréja sem, a jobbára mellékszerepet (bár fontos mellékszerepet játszó) Güero nagyjából ilyen. Sokkal szofisztikáltabb azonban Adán Barrera figurája, aki inkább néz ki könyvelőnek, mint mexikói keresztapának, és személyisége is sokkal összetettebb, mint az ékegyszerűségű Güerónak, vagy saját agresszív bátyjának, Raúlnak.
A személyiségek árnyalása az, ami hitelessé teszi Winslow figuráit: a bérgyilkos ír Callannek nem lehet nem drukkolni, hogy végre találja meg a nyugalmat egy nő oldalán, ezzel egyidejűleg azonban a jó ügy érdekében harcoló Art (ő a drogellenes ügynök) sem egy gáncsnélküli lovag, és a saját céljai érdekében kész magáévá tenni a machiavelli-i tételmondatot is.
A sztori harminc év háborúskodását mutatja be, amely nem csak a drogkartellek és az őket üldöző különböző ügynökségek között, hanem utóbbi hatóságok, illetve ezek egyes vezetői, emblematikus alakjai között zajlik. Sose tudhatod, hogy ki kinek az oldalán vagy kinek ellenében játszik éppen, és hogy a politika hogyan kavar bele, vagy huny szemet, ha az érdekei alkalmasint úgy kívánják. Alapvetően pedig szinte mindenki megvehető, sugallja Winslow, ennél azonban sokkal fájdalmasabb annak felismerése, hogy a droggal, fegyverekkel, hatalommal, befolyással, emberi életekkel üzérkedő rendszer fejei közül bármelyik hullik is le, tömegesen vannak, akik készek azonnal a helyére állni.
„Art lenéz, és látja… Jézusom, egy játék baba fekszik a vérben, és barna szemével őt bámulja. Egy játék baba, egy plüssállat, és egy gyönyörűen kidolgozott műanyag pinto ló – mind ott hevernek a vérben, a kivégzőfal előtt.” (Don Winslow: Drogháború, Agave Könyvek, 2008.)
Winslow mindent összevetve nagyon moziszerűen ír: a leírásokkal nem nagyon bíbelődik, a párbeszédek ellenben rendesen pörögnek. Irodalmilag nem egy túlstilizált szöveg az övé, és imádja egy-egy rövid tőmondattal nyomatékosítani mondandóját.
„De számára ez az egész csak egy rakás szám.
Évek óta nem látott kábítószert.
És vért sem.
Adán Barrera nem ölt meg senkit.”
A naturalista vagy éppen brutális részekhez való hozzáállása eléggé kettős: miközben az egyik drogellenes ügynök megkínzásakor csak sejteti, hogy milyen embertelen kínokat kellett kiállnia, addig máskor részletekbe menően taglalja hogyan és miként végeztek ki embereket. Alapvetően nem mismásol, egyenes, mint egy gondosan elrendezett kokaincsík. A szöveg azonban finoman szólva is túlírt, és a koherenciának jót tett volna, ha a mellékszereplők számát is – még fiktív életükben – jelentősen csökkenti a szerző. Ennek ellenére az első találkozás Winslow-val nekem kimondottan kellemes volt, folytatása várható.
10/8
Utolsó kommentek